Nos, valami ilyesmit válaszoltam: Ha a zsebtolvajok vonulnának, akkor az zavarna. Ha az elmebetegek lennének „büszkék” a másságukra, akkor az. De ha „Nem adok enni a gyerekemnek, de büszke vagyok rá”, illetve a „Semmi megértést nem tanúsítok a beteg anyám iránt” táblákkal vonulnának büszkén, az is gond lenne.

A gond maga az az idióta elv, hogy a deformáltságra büszkének kell lenni. (Megjegyzem, egy brutálisan fogyó nemzet tekintetében még nagyobb aljasság propagálni és normálisnak beállítani azt, amiből nem lesz utód. Tehát nem lesz, aki húsz év múlva adójából fizesse a kórházakat, az iskolákat, a puszta emberi létet.)

Senki sem tud rá válaszolni, miért utálja a levesében a feltrancsírozott csigát, vagy miért iszonyodik, ha a nyakába esik egy pók, és mégis taszítja. Ez van a homokossággal is. Nem természetes. A gennyes fekély is taszít, és nem akarom látni. Ettől még nem gyűlölöm a fekélyest. De ne vonuljon föl, hogy ő ugyanolyan, mint a normális, mert nem az.

„Ha nem szeretem a sóskafőzeléket, akkor sem fogom azt enni, ha divattá válik” – érvelnek sokan. Ez sajnos nem így van. Minden aktív dohányost meg lehet kérdezni: először senkinek sem ízlik, de a másoktól látott példa, meg a „vagány vagyok” önigazolás lökte őket az útra. Tudományos tény, hogy a homivá válás nagyrészt lelki folyamat, és a körülmények hatása meghatározó. Sokkolóak a kutatás korai szexuális iniciációra és molesztálásra vonatkozó adatai.

A leszbikus anya által nevelt gyerekek 23 százaléka bevallotta, hogy „szexuálisan érintette” őt az anya vagy a partnernője. 31 százalék bevallotta, hogy szexre kényszeríttették akarata ellenére. Ugyanez vonatkozik a homoszexuális apa által nevelt gyerekek 25 százalékára. A leszbikus anyák által neveltek 20 százaléka és a homoszexuális apa által neveltek 25 százaléka nemi úton szerzett betegségben szenvedett. Van még kérdés?

Pozsonyi Ádám