Szegény Michael Jackson érdekes sztori, én személy szerint soha nem kedveltem (a popzenét magát rühellem), de tény, egy korszak szimbóluma volt, vele a történelem egy szeletkéje ment a süllyesztőbe, és kétlem, ha az USA elnöke távozna, ekkora felfordulás lenne körülötte.

No, de vissza a valósághoz, meg a vele való ujjat húzás műveletéhez. Szegény Michaellal, amíg a Jackson Five tagjaként mint mikrofonfrizurás kis fekete kölök ugrabugrált, nem volt semmi baj. Az ujjhúzás ott indult, amikor bekattant neki, hogy márpedig ő fehér ember lesz. Tűzön-vízen át. Hiába dalolta, mindegy, hogy fekete vagy fehér, úgy látszik, mégsem volt mindegy. Valami ott az identitásával nagyon nem klappolt, mert mint tudjuk, nekiállt magát sorba műttetni, aztán, ahogy fehéredett (lett egyre „egyenlőbb”), úgy lett egyre kikészültebb, és esett szét mind fizikailag, mind lelkileg.

Mint hölgyismerősöm a pszichiátrián, aki fejébe vette, hogy férfi. Nem, ezt ő nem mondta, el sem ismerné, de minden ismérvét felmutatta. Belátom, nem könnyű. Akkora a nyomás. „Mert megérdemlem.” „Mert nekem jár.” Ez ömlik minden tv-reklámból, és szegény nő tényleg elhiszi, hogy neki jár. Pedig nem. Ha lejjebb adná, elfogadná, ami van, megköszönné, amit az élet ad, beérné, szerény lenne, tudna „behódolni”, tán boldog lehetne. De ő „egyenlő” akar lenni. A férfi neki nem ura! (De azért a cechet ugye fizesse.) „Majd azt én eldöntöm.” Diplomákat gyűjt, és aztán ott áll harminc-sok évesen, kazalnyi papírral, büszkén, öntudatosan, egyedül és idegroncsként. Mert a valóság erős, felülírhatatlan, és a nőből éppúgy nem lesz férfi, mint Jackóból fehér ember.

Hölgyeim, könyörgöm, ezt addig lássák be, amíg nem késő. Tudom, hogy a falnak beszélek, de legalább megpróbáltam.

Pozsonyi Ádám