Miért kell a magyarnak mindig és mindenből tervgazdasági mutatót csinálni? Miért kell dömpingszinten sajnálgatni azt a szerencsétlen poétát?

Adva van egy – kétségkívül roppant tehetséges – ifjú. 16 éves korában megjelenik első verseskötete. Még 21 sincs, mikor már kijön a másik. Potyán eszik a Hatvany báróéknál. Soha életében munkát nem végzett. 800 pengő a havi jövedelme, amikor, mint tudjuk, „Havi kétszáz fix-szel az ember könnyen viccel”.

„Csak az olvassa versemet…” Ha meghallom, a hideg is kiráz. Úgy rémlik, valami idióta a fejébe vette, hogy elszavalja a költő összes versét. Minek? Kérdem én tisztelettel. Ja, és hadd tegyem hozzá, a rosszakat is? Nem kéne tán az ilyesmit mellőzni? És amúgy enni közben ki fog? Mi ez a Guinness-rekordok könyvébe illő kultúr-giccsparádé? Meg hát a forradalmár költő megkopott ikonja fölfestőinek szájából valahogy sosem hallom emlegetni azt a bizarr kis momentumot, miszerint a költő halála előtt belépett a nyilaskeresztes pártba. Nem mintha ennek művészi szinten bármi jelentősége is lenne. Nem oszt, nem szoroz. Csak hát érdekes.

Félreértés ne essék. Természetesnek tartom, hogy a nemzet megemlékezik nagy költője születésének 100. évfordulójáról. De a forma! Valahogy mindig ezzel van a baj.

Egyvalami mindenesetre tény. Szegény Latinovits – általam mellesleg igen nagyra értékelt – kissé modoros orgánuma az utóbbi hetekben olyan mély nyomokat hagyott a lelkivilágomban, hogy a következő öt évben József Attila-kötetet kézbe nem veszek, az biztos.