Hirdetés

Mert az úgy van, hogy előbb-utóbb előkerül a díszmagyar. Megszületik az ember, nevelkedik kicsit, elkapja a láz, modelleket követ, optimális esetben lassan felnő (persze, vannak ősz kamaszok és vén ifjak is…). Amikor a tudás meglegyinti az embert, igyekszik az életben is alkalmazni, amit felcsipegetett.

És annak az életkornak megvan a maga igazsága: huszonévesen az ember bilincseket lát maga körül, és igyekszik mindent széttörni, hogy megváltsa a hazát és az emberiséget.

Aztán jönnek az első pofonok. Elhagynak azok, akiket barátoknak hittünk. Sőt nemcsak elhagynak, de össze is szövetkeznek azokkal, akikkel szemben meghatároztuk magunkat. Akkor összekapaszkodik az ember a legrégebbi barátaival, véd- és dacszövetséget köt, és lassan beérik a vetés. És a sok-sok munka mögött felsejlik valami egészen új, korszakforduló köszönt ránk.

Aztán a végén, a legvégén majd jön Karinthy fiatalembere, akinek szakasztott olyan vonásai vannak, mint nekünk, és kellemetlen kérdéseket tesz fel („Hol a büszke és szabad Magyarország?… Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött?”) A nyomasztó dilemmára, hogy kik vagyunk, hova tartunk, hogy jól végezzük-e dolgokat, a felelősség súlya alatt örökké valamiféle választ kell adnunk. Valamint némi útmutatást gyermekeinknek, akik megszülettek, de szédülten bolyonganak a nyugati világ nevű modern dzsungelben, botladoznak és hajlonganak a lövések elől, keresik önmagukat, ahogyan mi is kerestük annak idején.

Fotó: MTI

És akkor előkerül a díszmagyar.

A díszmagyar, amely a reformkor hazafias felbuzdulása idején sokak napi viselete volt. A díszmagyar, amely arcba dobott kesztyű a nemzeti elnyomatás korában, majd a boldog békeidők kissé elterpeszkedő hazafiasságának jelképe. Ott a díszmagyar háborúban és békében, színházi előadáson, miniszteri kihallgatáson, jogászbálon. Díszmagyarban fényképezkedik a Horthy-korszak szinte valamennyi kormánya, polgáremberek egy kis feudalizmust csempésznek a mindennapjaikba, hogy megidézzék komor várkastélyok, hajdani vicispánok, lányszöktetések és hajnali párbajok szellemét.

Aztán elkövetkezett a kor, amikor padlások mélyére száműzték a díszmagyart. Merthogy az avíttság, a nacionalista uszítás, az antiszemita nézetek jutottak eszébe azoknak, akik soha fel nem öltötték volna. Azt mondták ezek az emberek, hogy holnapra megforgatják a világot, és tartották a szavukat az öltözködésben is: az úri szabó helyett a konfekcióruhának, az egyéniség helyett az egyformaságnak szavaztak bizalmat. A díszmagyar lassacskán úgy tűnt fel régi fényképekről, mintha éppen elmebetegek hordták volna, illett hangosan kacagni, fejet csóválni, hogy jaj, de kínos, hogy jelmezbálosdit játszottak azok a buta magyarok, szerencsére itt van nekünk Losonczi Pál, a somogyi téeszelnök, ő már korszerűen és ízlésesen öltözködik.

Ma 2019-et írunk, és Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke felöltötte a díszmagyart. Ami a túloldalnak jeges rémület, nekünk szívmelengető érzés. Előkerült a lomtárból a díszmagyar, alig kellett leporolgatni, és máris életre kelt. Ahogyan sorra életre keltettük a múlt eltagadott tárgyait, szellemeit, életműveit, úgy kell XXI. századi útjára bocsátanunk nemzeti viseleteinket is. Meg kellene érteni, hogy nem szégyen, hanem egyenesen dicsőség magyarnak öltözni, ha már magyarnak születtünk. Hogy nem pusztán értékőrzés, de jövőbe mutató tett is, ha felöltjük eleink viseletét.

Tény, hogy nem lesz olcsóbb a kenyér attól, ha díszmagyarban mutatkozunk, de mondok én valamit: drágább sem lesz. Hozzon fel tehát bárki egyetlen okot, miért kellene a liberális nagyvárosi értelmiség közismert topisságát közkinccsé tenni. Nem kell. Amit kívül hordunk, pontosan tükrözi belső lényegünket. Ha pedig a házelnök magyar viseletben lép fel szónokként, annak az egész nemzet számára üzenete van.

Pontosan értjük mi az üzenetet, de pontosan értik ellenségeink is. Akik – és efelől ne legyenek kétségeink – még mindig szívesebben néznék az integető Losonczi Pált vagy a farmergatyában igéit hintő Fekete-Győr gyereket, mint a díszmagyaros Kövér Lászlót.

De éppen attól szép a világ, hogy mindenki a hasonlónak örvendezik. Mi, a magunk részéről a magyar változatra szavazunk.