Közép-Európa nem térdel le

„A magyar ember három esetben térdel le: a Jóisten előtt térdel le, a hazája előtt térdel le, és ha megkéri a szerelmének a kezét. Minden más esetben Magyarországon egész egyszerűen kultúraidegen.” Így válaszolt a magyar miniszterelnök az azt firtató újságírói kérdésre, miként vélekedik arról, hogy a válogatottunk megtagadta a térdepelést, míg az ír csapat így fejezte ki tiltakozását a rasszizmus ellen.

Minden jóérzésű emberben felmerül: egyáltalán miért kellett volna a magyar csapatnak fél térdre ereszkednie? Miért kérik számon a baloldali politikusok a nemzeti válogatotton, hogy nem hódolt be a marxista gyökerekből táplálkozó Black Lives Matter (BLM) mozgalom nyomásának?

„Az UEFA és a FIFA szabályai nem engedik a politizálást a pályán és a stadionban sem, amit az MLSZ nemcsak elfogad, de egyet is ért vele. A válogatott a mérkőzések előtt nem térdeléssel fogja kifejezni a gyűlölet bármilyen formájának elítélését” – tette közzé állásfoglalását a Magyar Labdarúgó Szövetség. A nemzeti válogatott tagjai térdelés helyett a mezükön lévő „respect”, vagyis „tisztelet” feliratra mutattak, ez ugyanis az UEFA hivatalos rasszizmus elleni kampánya. Minden más üres, importált gesztus. A nemzetközi futballszövetség, a FIFA és európai tagszervezete, az UEFA egyébként komolyan veszi a politizálás tilalmát: az ukrán válogatottnak a kontinenstorna előtt le is kellett cserélnie a hivatalos mezét. Azon ugyanis olyan szlogen szerepelt („Dicsőség Ukrajnának! Dicsőség a hősöknek!”), melyet így együtt katonai köszöntésként használnak, amit az UEFA politikai motívumnak tekintett, csak a jelmondat egyik fele („Dicsőség Ukrajnának”) maradhatott.

A BLM-féle térdelés felett mégis szemet hunynak, sőt: a FIFA elnöke 2020 májusában arról írt a tagszervezeteknek körlevelet, hogy a George Floyddal szolidaritást kifejező futballisták tapsot érdemelnek, nem pedig büntetést. De honnan és mikor is indult a térdelgetés? Sok más (káros) trendhez hasonlóan ennek a gyakorlatnak a begyűrűzését is az Egyesült Államoknak „köszönhetjük”. 2016-ban az amerikai futball-ligában, az NFL-ben kezdett el a himnusz alatt térdelni Colin Kaepernick, a San Francisco 49ers akkori irányítója – aki egyébként közepesen tehetséges játékos volt, és nagyobb karriert csinált a politizálásból, mint a sportolásból –, hogy így tiltakozzon az „intézményesített rasszizmus” és a feketékkel szembeni rendőri túlkapások ellen, egyúttal pedig kifejezze szimpátiáját a BLM-mozgalommal. Utóbbi egyértelműen politikai szervezet, marxista ideológiával átitatva. Hivatalos álláspontjuk szerint forrásokat vonnának el a rendőrségtől az USA-ban, a tüntetéseken pedig templomokat gyújtottak fel, és bibliát égettek. Tavaly nyáron gyakorlatilag lángra lobbantották az Egyesült Államokat, a szó szoros és elvont értelmében is.

Kaepernick kiállása nagy lökést adott a 2013-ban alakult BLM-mozgalomnak, de a fél térdre ereszkedés gesztusa egy jó darabig megmaradt az amerikai foci keretein belül. George Floyd tavaly májusi halálát követően azonban a BLM elhozta a térdelést az európai sport világába is, ugyanis szinte minden sportágban, a legnagyobb nemzeti ligákban és a válogatottak meccsein is gyakorivá vált, hogy a mérkőzés kezdete előtt fél térdre ereszkedjenek. Eleinte még zárt kapus mérkőzéseken térdelgettek a futballisták, de az elmúlt hónapokban jó pár alkalommal már élőben is kifejezhették nemtetszésüket a szurkolók. Az angol Millwall szurkolói például már tavaly decemberben kifütyülték a térdeplő csapatot, ahogy a drukkerek egy része az angol válogatottat is egy felkészülési meccs előtt.

Minden alkalommal hatalmas port kavar, ha a meccsen a szurkolók kifütyülik a letérdelő sportolókat. Nem történt ez másként az Európa-bajnokságot megelőző, magyar–ír barátságos mérkőzés esetében sem. A magyarországi baloldali politikusok ezek után egymást túlharsogva igyekeztek elítélni a nemzeti válogatottat, amiért nem térdelt le, illetve a magyar szurkolótábort, amely az írek térdelésére füttyszóval válaszolt. Niedermüller Péter inkább ír lett volna akkor, Szabó Tímea szerint mindenkinek szégyellnie kéne magát, Fekete-Győr András pedig dühös lett, és nem érti a reakciót. Mindannyian megkapták a magukét kommentekben, jelen írásnak ezért nem is célja ítéletet mondani róluk, de egyvalamit meg lehet és meg is kell állapítani: ha rajtuk múlna, lett volna térdelés. Annak ellenére, hogy nekünk, magyaroknak ehhez az egész globális hisztériához semmi közünk. Hazánknak nem voltak gyarmatai, nem tartottunk rabszolgákat. Ha már itt tartunk, a térdelést választó íreknek sem lett volna semmi okuk rá, hiszen legalább olyan sokat szenvedett nép, mint mi, akik nemhogy nem foglalkoztak rabszolgatartással, hanem még őket vitték el a gyarmatokra. A XVII. századtól kezdve több százezer írt vetettek rabszolgasorba és vittek a tengeren túli angol gyarmatokra. A szégyenteljes gyakorlatnak csupán 1834-ben vetettek véget egy törvénnyel az USA-ban.

A közép-európai népek büszke nemzetek, amelyek tagjainak nem kell szégyenkezniük a múltjuk miatt: nem vertek senkit rabláncra, nem szipolyozták ki más országok természeti kincseit. Éppen ezért helyes és üdvözlendő, hogy a magyarokon kívül nem térdelnek például sem a lengyelek, sem a horvátok. Nem csak fizikai értelemben, hiszen a történelem folyamán ugyan sokszor „letérdepeltették” országainkat fegyverekkel, most azonban az ideológiai térdre kényszerítésnek nem engedünk.

Azok a nemzetek, amelyeknek mélyen gyökerező, erős és magabiztos identitásuk van, nem dőlnek be a korszellem divatos trendjeinek. Az 1936-os berlini nyári olimpián a németek mellett a francia, a román és az osztrák delegáció tagjai is karlendítéssel üdvözölték a díszpáholyban ülő német kancellárt. Egy, az interneten keringő kép tanúsága szerint 1938-ban a Németország–Anglia-mérkőzés előtt mindkét csapat fellendítette karját, míg az 1940-es Németország–Magyarország-meccs előtt csak a német csapat tett így. A magyarok már akkor is megtagadták a kor szokásainak vakon való követését.

A politika nem való a sportpályára. A világtörténelem egyik első és „legszentebb” sporteseménye, az ókori Görögországban szervezett olümpiai játékok célja az isteneknek való tiszteletadáson túl az volt, hogy az egymással versengő városállamok békés keretek között, nemes küzdelem során tudják összemérni az erejüket. Hiába teltek el évezredek, a nemzetközi sportrendezvények esszenciája nem változott. Jóllehet a csapatok között van küzdelem a továbbjutásért, a dán–finn mérkőzésen a foci a szebb arcát is megmutatta: a szurkolók közösen imádkoztak és drukkoltak a pályán összeesett Christian Eriksen dán labdarúgó felépüléséért. Mellékesen megjegyzem, hogy egyik csapat sem térdelt le a meccs elején, amiért külön tiszteletet érdemelnek.

Talán éppen most adott az alkalom arra, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek a pályán való politikai véleménynyilvánításnak. Noha az UEFA nem veszi komolyan a saját, politizálást tiltó szabályait, a Nemzetközi Olim­piai Bizottság már jó előre világossá tette, hogy a tokiói nyári olimpián nem lesz térdelés, illetve tilos lesz ökölfelemeléssel tiltakozni (utóbbi szintén a BLM jelképe, a „fekete erő” szimbóluma). Ha valaki mégis megteszi, szankciókra számíthat.

A térdelés megtagadása nem nácizmus, nem fasizmus és nem rasszizmus, mint ahogy a baloldali fősodor igyekszik beállítani. Ennek a kiüresített gesztusnak a gyakorlása semmit nem fog változtatni vagy megoldani a világon. Csak felvitték vele a politikát a sportpályára, és két táborra osztották a szurkolókat. Utoljára a XX. században volt példa arra, hogy a sportot politikai célokra (is) használják, ezt a gyakorlatot pedig semmiképp sem kellene újra bevezetni.

Mi, magyarok pedig örüljünk annak, hogy nemzeti válogatottunk ismét Euró­pa legjobbjai között van, szurkoljunk nekik, és merjünk nagyok lenni. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.