Számítottam arra, hogy lesznek érdemi reagálások a Demokratában két héttel ezelőtt Szövetség update címmel megjelent elemzésre, pedig jó lenne ezt a vitát mielőbb lezárni, mert a szélsőbal és a szélsőjobb által beharangozott forró tavasz előjelei egyre aggasztóbbak. Akkor próbálják egyesek a jobboldal egységét álszent retorika mögé bújva megbontani, amikor a legnagyobb szükség volna az egységre. Ahogy a Népszabadság reklámja mondta nemrég, talán nem véletlenül.

Emlékeztetőül, a Magyar Nemzet napilap egy év eleji cikke hívta fel a figyelmet arra – Schmidt Mária ante portas? címmel -, hogy a Terror Háza Múzeum főigazgatója egy, a Szövetségből kiszakadni készülő neoliberális-neokonzervatív politikai formációt gründol a háttérben. Erre többen reagáltak, s mivel az első indulatból fogalmazott reagálások mindig árulkodóak, ezek legfontosabb részleteit mintegy kinagyítva tártam a múlt héten a Demokrata olvasói elé. Hozzájuk fűztem a magam következtetéseit, amelyek lényege az volt, hogy a kiszakadási kísérlet csak az MDF-re alapozva lehet sikeres – mert ma már új pártot alapítani a parlamentbe jutás esélyével majdnem lehetetlen. Az olvasó láthatta, hogy ez az aggály megalapozott volt. Azóta már azt is tudjuk, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök megegyezett Dávid Ibolyával, az MDF elnökével egy olyan úgymond „nemzeti” konzultációról, amelynek tárgya a „középosztály” megmentése volna. Ez a stratégia a Fidesz által képviselt „polgárság” értékrendjét oldaná fel egy új paradigma társadalmi elfogadtatásával. A középosztály határvonala ugyanis merőben más logika szerint határozható meg. Itt nem számít, hogy ki jobbos, ki balos, ki liberális és ki konzervatív, csak az, hogy mennyi a jövedelme. Persze aki középosztályt mond, annak nyilvánvalóan beszélnie kell a felső tízezerről és az alsó néprétegekről is. Korainak és kíméletlennek látszik ez a felosztás. Még egy technikai megjegyzés azoknak, akiknek figyelmét esetleg elkerülte a múlt heti cikk. A Fideszhez kötődő értelmiség a 2006-os választási vereséget követően zárt körű műhelybeszélgetéseken próbálta kielemezni a vereség okait és következményeit. Ezek legtöbbjén én is részt vettem, olykor fel is szólaltam. Mivel azonban ez belső műhelybeszélgetés volt, még azután sem kívántam az ott elhangzottakkal foglalkozni, hogy maguk a szervezők is nyilvánosságra hozták a dolgot. Úriember belső ügyekről nyilvánosság előtt nem beszél. Akkor sem, ha mások kifecsegik. Előző cikkemben ezért nem olvashattak erről egy szót sem. Viszont idéztem néhány ide vonatkozó sajtóközleményt. Ezek után nem kevés meglepetéssel olvastam Schmidt Mária levelét:

* * *

„Tisztelt Főszerkesztő Úr, Kedves András! Sajnálattal vettem tudomásul, hogy Szövetség update címmel olyan írást jegyzel és jelentetsz meg a Magyar Demokrata című lapban (2007. február 1.), mely figyelmen kívül hagyja a valóságot és a tényeket. Távolságtartón kinyilatkoztatsz, összeesküvés-elméleteket vázolsz, miközben a »titkos« összejöveteleinkre, vitafórumainkra Te is meghívást kaptál, és rendszeresen részt is vettél rajtuk. A más lapokból öszszeollózott cikkeket dokumentumnak nevezni kockázatos, félrevezető és kimeríti a híresztelés fogalmát. Azt írod például: »…a Magyar Nemzet napilap egyik cikke pártütéssel vádolja – a dokumentumok alapján nagyon is okkal – Schmidt Máriát…« Már csak azért is nehéz engem pártütéssel vádolni, mert nem vagyok és soha nem is voltam egyetlen pártnak sem a tagja. Szomorúvá tett írásod, mert a titkosnak titulált eszmecseréken higgadt és alapos elemzésekkel járultál hozzá a közös gondolkodáshoz, ahhoz a szellemi erőfeszítéshez, amely valódi demokratákat, valódi értelmiségieket jellemez. Térj vissza erre az útra! Bízom benne – miután az általad vázoltak hiteltelenek -, bocsánatkérő leveledet, helyreigazításodat is olvashatom a Demokrata következő számában. Üdvözlettel, Schmidt Mária”

* * *

A megszólításra illik válaszolni. Tisztelt Főigazgató Asszony, Kedves Mária! Örömmel vettem részt az Általad is szervezett műhelybeszélgetéseken, és őszintén sajnálom, hogy azok nem folytatódtak, hiszen az ilyen közös beszélgetések valóban jó alkalmat adnak olyan elemzésekre, amelyek minden résztvevőt gazdagítanak. Éppen ezért nem kis szomorúsággal olvastam azon cikkeket, amelyekből tényszerűen az derült ki, hogy e beszélgetéseken és talán azokkal párhuzamosan több közéleti szereplő is hangsúlyozottan foglalkozott a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség átalakításának gondolatával, Orbán Viktor szerepének leértékelésétől egészen addig, hogy a Szövetség úgymond radikális bázisát háttérbe kéne szorítani. Engedd meg, hogy emlékeztesselek Téged saját szavaidra, amelyeket a szélsőbaloldali Népszabadságban tettél közzé, s amelyekben világossá tetted, hogy Jones gazda, azaz Orbán Viktor nem jön vissza. Kedves Mária! Úgy hiszem, nem én tértem le arról az útról, amelyen a 2002-es választások elvesztését követően, sok százezren, nagy nyilvános fogadalmat téve elindultunk. Hosszú, nehéz, sok csalódással és buktatóval terhelt út volt ez. Elmondtam ott a zárt beszélgetésen, megismétlem most is, hogy szerintem példának okáért a Szövetség 2006-os választási kampánya elhibázott volt. Részleteiben és egészében is. De elmondtam azt is, hogy Orbán Viktort elsőrendűen az alapján kell megítélni, hogy milyen miniszterelnök volt. Kedves Mária! Ha megbántottalak volna, akkor nyilvánosan bocsánatot kérek Tőled, mert egyes véleménybéli különbségeinktől függetlenül nagyra becsüllek, és a polgári gondolkodás egyik meghatározó és becses személyének tartalak. Tisztelettel üdvözöl Bencsik András

* * *

A szóban forgó műhelybeszélgetéseken egyébként az egyik visszatérő gondolat az úgymond „nemes liberalizmus” elhanyagolása feletti fájdalom, illetve a „radikalizmustól” való elhatárolódás volt, ami azért tűnt kissé ízléstelennek, mert ha az utóbb lefitymált mucsai radikálisok tudták volna, hogy némely finom lélek miképpen vélekedik róluk, alighanem még súlyosabb lett volna a vereség. Arról nem is szólva, hogy az önkormányzati választások egyöntetű sikerét főleg vidéken, az ott messzemenő túlsúlyban lévő nemzeti-konzervatív választók, a liberálisok által most finnyásan leradikálisozott, nem mellékesen Orbán Viktorhoz kötődő emberek érték el. Annak idején az MDF ügyvezető elnöke, Szabó Iván szeretett volna hasonlóképpen megszabadulni a „borzalmas tagságtól”. Úgy tűnik, a „borzalmas választóktól”, miután elvégezték kötelességüket, ma is sokan megszabadulnának. Két idézetet szeretnék az olvasó elé tárni ennek bemutatására. De előbb lássunk egy példát a liberális vita mai stílusáról. Borókai Gábort, a Heti Válasz lapigazgató-főszerkesztőjét láthatóan feldühítette az, hogy előző cikkemben kiemeltem azt a mondatát, amelyben ő – mellesleg eléggé hálátlanul – a Fideszt a szabadság ellenségének nevezte. Ezért a lap legújabb száma utolsó előtti oldalán nekem rontott:

* * *

„Bencsik András a múlt heti Demokratában egy neokonzervatív-neoliberális pártunió előkészületeiről fantáziál, megvádolva lapunkat és személyemet az ebben való részvétellel. Mióta szerepem van a Heti Válasz irányításában, következetesen arra törekszem, hogy akkor se konfrontálódjunk a jobb térfélen, szerény körülmények között működő orgánumokkal, ha – sok tekintetben – nem értünk egyet velük…”

* * *

Nos, a fantáziálás erős túlzásnak tűnik, ugyanis Borókai úr lapjának idézett száma némi meglepetéssel szolgál. Az első idézet a Heti Válasz vezércikkéből való. Ezt Giró-Szász András írta. A második bekezdés: „A konzervatív, mérsékelt európai jobboldali erők jellemző jegyei napjainkra jelentősen módosultak. Ebből adódóan egy modern jobbközép néppártnak hazánkban is olyan szerepeket kellene felvállalnia, amelyeket korábban más politikai irányvonalak vallottak a magukénak. Ezzel azonban fel kellene adnia a teljes – a radikálisokat is magába foglaló – jobboldalt tömörítő szerepét. Sikeresen azonosulnia kellene jó néhány, eddig a liberálisokhoz, a szocialistákhoz kapcsolható elképzeléssel, amelyek következtében nemcsak erőteljesebb nyitás jellemezné e pártot a centrum felé, hanem több vetélytársának kihúzná a lába alól a talajt.”

* * *

Ha ezt a javaslatot a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség elfogadná, és nemcsak feladná a Giró-Szász által is radikálisnak nevezett szavazótábor nagy részét, hanem ráadásul még „sikeresen azonosulna” az említett liberális és szocialista elképzelésekkel, szóval, ha ezt az október 23-i rendőrroham után és március 15-e előtt a Fidesz megtenné, akkor egészen egyszerűen megutálná a nép. A vezércikk írója által a jelek szerint meglehetősen lenézett választó a maga egyszerű nyelvén ezt árulásnak tekintené, mivel az egyszerű választó nem tud olyan szépen körmönfont mondatokat fogalmazni, mint Giró-Szász András. Vagy mint Granasztói György történész ugyanebben a lapszámban:

* * *

„Az egy a tábor, egy a zászló jelmondat többé nem fedi a valóságot, és tavaly az is igazolódott, hogy a jobboldal egyetlen párttal nem tud választást nyerni. Ugyanakkor nem látom, hol bújhat ki a földből az az új párt, amely nem a Fidesz, de képes koalíciót kötni vele…”

* * *

Én látom, mert már rég kibújt. Azt hiszem, a Dávid-Gyurcsány találkozó után már egyre többen látják. De vajon Borókai Gábor nem olvassa a saját lapját? Engem vádol fantáziálással, miközben a Heti Válaszban Giró-Szász áttételesen, Granasztói azonban konkrétan egy új, liberális-konzervatív (és némi szocialista „elképzeléssel” bővített) pártról beszél? Amely koalícióképes lehetne a Fidesszel? Granasztói szerintem pontosan olyan jól látja ezt a pártot, mint a Demokrata olvasói. Ugyanis elég jó jellemrajzot ad róla:

* * *

„…kialakulatlan a jobboldal arculata. Alapvető kérdések tisztázatlanok. Mi a viszony a szabadelvűséghez? Nem világos, hogy a gyakorlat részévé tesszük-e: nemzet és demokrácia csak együtt képes működni. Mi a gazdasági program? Minden egyoldalúság a diktatúra veszélyét hordozza, és ma is ez a veszély, ha nem nyilvánvaló, hogy mi a jobboldali alternatíva. – Orbán Viktort 2002-ben szumóbirkózóhoz hasonlította, aki be van kenve olajjal, és nem lehet rajta fogást találni. Ma már ön szerint sem ez a helyzet? – Nem egészen. Akkoriban ő volt az a személy, akit erkölcsi és intellektuális szempontból vállalni lehetett. Az erkölcsiségét ma sem lehet megkérdőjelezni, később azonban felfedezte, hogy ő plebejus, elsősorban az egyszerű, nehéz sorsú embereket képviseli.”

* * *

Így kell úri módon letahózni a pártelnököt. Aki még egyszer elolvassa a mondatot, rájön a trükkre: korábban Orbánt erkölcsi és intellektuális szempontból is vállalni lehetett. Most már csak erkölcsi szempontból, mert az elnök úr, hát sajnos azóta plebejus lett. Plebejus, vagyis tahó. Aki sajnos már csak az egyszerű, nehéz sorsú embereket képviseli. Érdekes kifejezés ez a „nehéz sorsú”. Az embernek a Demokratára vonatkozó megállapítás ötlik az eszébe, „szerény körülmények között működő”. Az áthallás nem véletlen. Borókai Gábor ugyanis megrázó brutalitással írja le, hogy szerinte mi a különbség a Heti Válasz és a Demokrata között. Bevallom őszintén, nem hittem a szememnek.

* * *

„Az elmúlt két és fél évben a Demokrata majd tízezer olvasót veszített el, s mivel sikertelen a hirdetésszervezésben, elnehezült a működése. Ugyanezen időszakban a tulajdonost és menedzsmentet váltott Heti Válasz tizenkétezerrel növelte vásárlóinak a számát, az elenyésző hirdetési bevételét pedig jelentősen megnövelte. Ők lefelé, mi ellenkező irányba indultunk el, miközben a kettőnk közötti különbség – a Demokrata szemszögéből – drámaian fogy. Bencsik úgy gondolta, hogy a Heti Válasz – számára veszélyes – előretörését nem jobb munkával állítja meg, hanem igaztalan vádaskodással. Előkapta hát a többször használatos neoliberális stemplit (jelentsen bármit is annak felirata), s a homlokunkra nyomta.”

* * *

Most idézzem vissza még egyszer Giró-Szász és Granasztói szavait ugyanebből a lapszámból? Vagy vigasztaljam magam és az olvasót azzal, hogy ki mint él, úgy ítél? Borókai számára a Demokrata csak egy „szerény körülmények között működő”, sikertelen üzleti vállalkozás, amelynek példányszámbéli előnye a feltörekvő Heti Válasszal szemben „drámaian” fogy… Hát ennyire liheg a nyomunkban? Enynyire gyűlöl? De miért akar a nehéz sorsú, leradikálisozott emberekkel együtt megalázni? A válasz kézenfekvő. Aki nem vak, pontosan látja, hogy a polgári tábor liberálisainak egy része válni akar. A jelek szerint mindeddig csupán taktikai okokból viselték el a borzalmas tábor lelkesedését, a polgári körök lángolását, Orbán Viktor „plebejus” elhivatottságát, a kétigenes népszavazás kudarcának közösen vállalt édes fájdalmát: kellett a szavazat, de a mucsai bunkók barátsága már nem kell. Elég volt. Agyő. Ibolya illata száll a kora tavaszi levegőben… Borókai részben hazudott, részben igazat mondott. A Demokrata példányszáma az elmúlt években valóban csökkent. Együtt hanyatlunk a jobboldal reménységével, hiszen a lap médium, azaz közvetítő. Ha nem tud jó híreket hozni, akkor mi szükség volna rá? Csak azok kérnek belőle, akik még mindig hinni akarnak. És ezek száma olykor fogy, olykor viszont, például az őszi választásokat követően emelkedik. Az sem igaz, hogy nem vagyunk sikeres hirdetésszervezők. A Demokratában rengetegen hirdetnek, sokkal többen, mint a Heti Válaszban. Kis- és középvállalkozások, „egyszerű” emberek százai. A politikai hetilapok közül csak a Demokratában van apróhirdetés. Az olvasók szeretik és használják a lapot. Mi ez, ha nem siker? Az viszont igaz, hogy a Demokratában gyakorlatilag egyetlen multi, egyetlen bank, egyetlen biztosító sem hirdet. És ami a legfontosabb, nem volt és nem is lesz benne soha kormányhirdetés, amíg változás nem lesz. Ezért abban igaza van Borókai Gábornak, hogy mi valóban szerény körülmények között dolgozunk. Nagyon oda kell figyelnünk minden fillérre. Az elmúlt tizenhat évben többször buktunk el és többször álltunk fel megint, és mindig üres zsebbel kezdtük újra. Kétszer is az olvasók közadakozása állított bennünket talpra, és ma is rá vagyunk szorulva az olvasók támogatására. Ezer apró ötletet találunk ki, hogy megtartsuk őket, hogy őrizzük bennük a hitet és a derűt. Mert nekünk nincsen gazdag gazdánk. Nem is lesz soha. A Demokrata csak az olvasóié. Nézd csak meg, Borókai Gábor, saját lapod 43. oldalán a hirdetést. A Gyurcsány-kormány tömjénezi magát vele. Hát tudd meg, mi nem irigykedünk a sikereidre, mert ezt a hirdetést a Demokrata semmi pénzért nem közölné. Petőfi Sándornak van egy kettős verse. Milyen különös, éppen kétszázhatvan éve, 1847 elején írta. Tán éppen ezen a napon… Én, amikor nagyon elbúsulok, a két versből az egyikkel vigasztalódom. Borókai Gábor, válaszd ki te is magadnak a magadét.