1979-ről, az Illyés Gyula jelenlététől nagy jelentőségűvé vált lakiteleki találkozóról ugrok át az 1985. október 22-i eseményre, az úgynevezett „Élő antológia”-összejövetelre. Az ötvenhatos forradalom évfordulójának az előestéjén három esemény zajlott le Lakiteleken. Kezdődött Lezsák Sándor költő és tanító lakásán, folytatódott a grafikai kiállítás megnyitójával, és befejeződött a poéták személyesen elmondott verseivel, az „élő” antológiával.

Hirdetés

Az ott történtekről részben egy novemberi ügynökjelentésből, részben Kovács Júliának az október 30-án a Népszavában megjelent tudósításából számolok be. Az újságírónő megérkezvén Lakitelekre megállapítja: autójának alig talál parkolóhelyet, olyan nagy gépkocsisor lepte el a „tetthelyet”.

„Hát persze, Lakitelek világváros” írja, Rómát, Párizst, Londont emlegetve, majd komolyra fordítva a szót, így folytatja: „Természetesen a siker záloga Lezsák Sándor egyénisége: már-már zseniális szervezőkészsége, amelyet az a szilárd meggyőződése támogat, hogy Lakitelek nem néhány ezres kisfalu a magyar alföld szélén, hanem pont Európában…”

Persze azt nem is sejthette, hogy mivé fejlődik ez a „kisfalu”, ez a „pont” 2020-ra. De volt benne némi látnoki erő. Lakitelek országos és bizonyos értelemben nemzetközi jelentőségét az illetékes elvtársak azonban megsejthették, mert besúgókat küldtek az isten háta mögötti falucska tanítója nyakára, és jelenlétük következtében ki is rúgták Lezsákot november 19-én a művelődési házbeli mellékállásából.

De hát mi is történt Lakiteleken a forradalom emlékünnepének előestéjén? Az ügynök „tájékoztatója” (már október 25-én!) hírt ad arról, hogy a grafikai kiállítást többfelé elviszik majd az országban. Aczél Géza a sajtószabadságot hiányolta, Buda Ferenc és Hatvani Dániel pedig elkészítette az Isten éltessen, Pista! című szamizdatot a Párizsban élő Kemény István szociológus 60. születésnapjára.

A nagy nyilvánosságnak szánt képbemutatót és költői estet Lezsák Sándor nyitotta meg, és üdvözölte a megjelenteket. Sajnálkozott, hogy „nem lehetnek jelen Kolozsvár, Kassa, Újvidék, München, Cleve­land, Párizs képviselői, akiknek szintén ott lett volna a helyük. Jól érthetően az országba be nem engedett Kányádi Sándorra, az Amerikában megjelenő Szivárvány című folyóirat szerkesztőire, Mózsi Ferencre és Kemenes Géfinre, Tollas Tiborra, a Nemzetőr tulajdonos-főszerkesztőjére, Saáry Évára, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör egyik vezetőjére vagy éppen Szőcs Gézára, az Ellenpontok című romániai szamizdat kiadvány egyik szerkesztőjére is utalt, akik a kiállítás képeit ihlető versek szerzői is voltak.” (Idézet Petrik Bélától.) Lezsák Sándor méltatta azokat a határon túl élő költőinket, akik „működtetik azt a szellemi áramkört, amely nélkül még távolabb kerülnénk eltaszított önmagunktól”.

Ismét elhangzott Lakiteleken az Egy mondat a zsarnokságról – és újfent Illyés Gyula előadásában. De már hangszalagról, mert a költő két évvel azelőtt meghalt. (Temetése mikéntje beletartozott a rendszerváltoztatást előkészítő láncolatba. Erről majd máskor.) A jelen lévő költők fölolvasták verseiket, amelyekhez a kiállított illusztrációk tartoztak. Tehát kép és vers együtt prezentáltatott.

Az est szellemiségét Pete György fogalmazta meg egy interjújában. „Ez a politika 1956-ra nyúlik vissza, és a következő alapelveken nyugszik: a nemzeti szuverenitás helyreállítása, szabad választások, az oroszok menjenek haza, jöjjön létre többpárti demokrácia. […] Visszaállítani a rendszer által megrogyasztott nemzeti önbecsülésünket. […] nyíltan vállalni azt a kötelezettséget, hogy meg kell tennünk mindent a határon túli magyarságért.” Vagyis. 1985 az 1979-es lakiteleki találkozó szellemiségének folytatása volt, amelynek alapgondolatát Illyés Gyula adta meg.

Lakiteleki sátor III.(Folytatjuk.)