Hirdetés

Előző írásomban Ablonczy Lászlót hívtam tetemre, aki Kiss Ferenc mellett megidézte Örkény Istvánt is imigyen: „Zsarolásmentes szellemi életet óhajtunk.” És Illyés Gyulával fejezte be hozzászólását: „Magatokat ne sirassátok, / ha majd a csönd honába térek. / Mindannyiszor jelent kiáltok / ha összegyűlve – összefértek.”

Illyés az összejövetel idején már megtért a csönd honába, szellemének szakadatlan megidézése tehát azt akarta nyomatékosítani, hogy a tanácskozás az ő virtuális jelenlétében zajlik. Örkény az urbánus irodalmat szimbolizálta. Kettejük együttes említése pedig az irodalmi egység kívánását fogalmazta meg. A következő megnyilatkozó, Salamon Konrád szerint „a magyar társadalom legfőbb gondja az eszmecsere lehetőségének a hiánya”, amely ellehetetleníti a különféle társaságok közti közlekedést, és „elkerülhetnénk az olyan kínos mozzanatokat, mint amilyen még az itt is felszikrázó népi-urbánus ellentét, amely a maga idejében is jórészt szerencsétlen félreértésekből táplálkozott”. Befejezésében „intézményes együttműködés” lehetőségének a megteremtését szorgalmazta. Csak megjegyzem: nem érzékeltem ezt az ellentétet.

Úgyszólván minden hozzászólás ki nem mondottan a fönnálló és regnáló hatalmi rendszer ellen irányult, és jó érzékkel, helyesen ennek érdekében összefogást sürgetett.

Rögtön hozzáfűzöm, ismertetésemet egy pillanatra megszakítva: a lakiteleki sátor különleges értéke az volt, hogy a hozzászólások az akkori élet és közállapotok minden elemére kitértek, és voltaképpen teljes látleletet, panorámát adtak az ország helyzetéről. Mai szemmel elképesztőnek tartom azt a teljesítményt, amit a sátor védelme alatt az ott összegyűlt 181 ember produkált. Anélkül, hogy megtervezték volna, ki mit mondjon, összegezve az elhangzottakat, logikus és jól meggondolt kritikai rendszer bontakozott ki a sokféle világnézetű, sokféle ízlésű és sokféle múlttal odasereglett ember voltaképpen kósza és ad hoc megnyilatkozásából. És ha majd a sorozatom végére érek, kiteljesedik belőle az a páratlan jelenség, amit lakiteleki sátornak nevezek, ámuldozni fog az értelmes olvasó azon, ami a Tisza-parton történt. Kiváltképp, ha az utána következő történéseket is – napjainkig – helyesen tudja értékelni.

Korábban írtuk

Morvay László Lakiteleket, a sátrat a hajdan volt szárszói összejövetelhez hasonlította, amennyiben ötven évvel azelőtt „egy országnak adott szellemi támaszpontot és irányzatot”. Megismételte és elfogadta Bíró Zoltán javaslatát, hogy jöjjön létre egy szellemi kör – ami később meg is alakulva a Magyar Demokrata Fórum nevet kapta.

Bíró ezzel a demokrata fórum „elszólással”, ha jól meggondoljuk, történelmi jelentőségű magot vetett el. Azt, hogy miért, a későbbiekből kiderül, ha odafigyelünk arra, mi is történt Lakiteleken.

Bába Iván megnyilatkozása voltaképpen nem tűnik fontosnak, de mégis figyelemre méltó. Két okból. Az egyik: „Sajnálom, hogy most kell elmondanom, hogy nem mondhattam el előbb. Vásárhelyi Miklós és Mécs Imre nem azért nem jöttek el, mert Vásárhelyi Miklós beteg, hanem Vásárhelyi Miklós azért nem jött el, mert voltak mások, akik nem jöhettek el.” Ami azt jelentheti, hogy a Kádár-ellenzék liberális-baloldali része is többedmagával jött volna el, de valami nem tudom, mi okból akadályoztattak ebben. A másik kiemelendő eleme Bába fölszólalásának, hogy kihangsúlyozza: egyetért Konrád Györggyel a magyarság és Európa kérdésében. A kormányzatilag annyit emlegetett reform csak akkor lehet sikeres szerinte, ha az ország visszakerül abba az európai vérkeringésbe, amiből 1947–1948-ban erőszakkal kimetszették.

(Folytatjuk.)