Hirdetés

Kósa Ferenc, a Balczó-film készítője az amerikai filmeket bírálta és lényegében azt, hogy Nyugaton (és persze Amerikában is) „…egyebet sem hallunk, mint hogy a kultúrát, az irodalmat és a művészeteket a piac követelményeihez kell igazítanunk”.

Eddig még megfelelt a regnáló szocialista kulturális irányítás elveinek, de amikor azt mondta: „Viszont ha a politikai fennhatóság mellé ráadásként megkapjuk a piacit is, biztosan beledöglünk… Vagyis… e tekintetben is túl kell lépnünk: …túlélési esélyeinket latolgatva sem engedhetjük meg maguknak, hogy akár piaci, akár politikai istenségeknek hódoljunk. […] Szabaddá kell válnunk, hogy értéket termelhessünk, értéket kell termelnünk, hogy szabaddá válhassunk” – mondta a sátor szellemében.

Amit még fontosnak tartok hozzászólásából, az a kontraszelekció mint a „tökéletesen működő mechanizmus” elítélése. Példaként említette egy Nagy László-vers visszaadását a kecskeméti irodalmi folyóirat egyik szerkesztője rosszvoltából, Béres József kálváriáját és Balczó meghurcoltatását. Majd elmondta, hogy egyik filmjében Konrádot akarta szerepeltetni, de a „fölsőbb” vélemény szerint „a jelenlegi bonyolult helyzetben veszélyes a népi és az urbánus értelmiségiek összefogása”. Hoppá! Figyelem!

És az ő fölszólalásában is fölbukkan Erdély kérdése. Mégpedig olyan összefüggésben, hogy abban veszélyt látnak, ha szerepelteti egy filmjében Konrádot, de az nem zavar senkit, „hogy lassan bezárják Erdélyben az utolsó magyar iskolákat is, vagy hogy nálunk akadálytalanul működik a kontraszelekció…”

Korábban írtuk

Kósának is volt eredeti mondanivalója, szörnyű és rázós anomáliákat leplezett le. Bizonyos értelemben ma is aktuálisakat, mert a Helsinki Bizottság hisztérikus egy-két migráns sorsa miatt, de a határon túli magyarok üldözésére rá sem ránt.

Miközben lényegében az 1989–90-es rendszerváltoztatás előtörténetét írom, vagyis voltaképpen múlt időben játszódó történelmi adalékokat szolgáltatok, minduntalan a jelenbe ugrok. Ezt két okból teszem. Az egyik ok szubjektív. Lassan hetven éve tartó munkásságom minden műfajában tudatosan asszociáltam, „csapongtam”, mert mindig az eszembe jutott valami összehasonlítási lehetőség. Objektív ok: ez a „műfaj”, amit e sorozatban mívelek, megkívánja az aktuális politikai töltetű képzettársításokat.

Vissza a tárgyhoz. Kósa eszményi baloldaliságot képviselt, távol tartva magát a változó „hivatalos baloldaltól”. Külön utas volt mindig. Ezért lehetett Csoóri barátja, és ezért mondhatta ott a sátorban: „Végül pár szót szólnék Csurka Pista érzékeny és szívszorító korreferátumához… Megrendülten hallgattam, amit fölolvastál. Különösen megérintett írásodnak az a sugallata, mely szerint az előttünk álló történelmi fordulatot vér nélkül, az emberi életek tiszteletben tartásával kellene véghezvinnünk. Eleget véreztek már érte az apáink, az ükapáink és a nemzedéktársaink is. […] A katasztrófa veszélyét el kell hárítanunk.”

Kósa jelenléte és megnyilatkozása a magyar értelmiség valódi baloldaláról a tisztes eszmeiségben fogant. A korabeli magyar értelmiség amúgy is széles terjedelmű skálájához a maga ideológiájával értékes kiegészítéssel szolgált.

Ha nem tévedek, az utolsó fölszólaló – még a zárszó előtt – Krasznai Zoltán volt, aki nyomatékosította Csurka drámai fölszólalásának fontosságát, „elvi útmutatását”. A nemzetet ért lelki traumákról szólt – amit fontosnak tartok magam is tömeglélektani okokból, és a legfontosabb Trianon tragédiájának a kiemelése, amely „súlyos lelki és erkölcsi krízisben leledző nemzetre szakadt rá”. E tény helyes értékelése szinte mind a mai napig nem történt meg, főképpen a magukat baloldalinak és liberálisnak tartó, uszolonc-mínusz emberek részéről.

(Folytatjuk)