Az összejövetel fölszólalásainak a vége felé közeledve megállapíthatjuk, minőségi, szellemi társaság gyülekezett össze a sátor alatt. Egyfelől „hozott anyagból dolgoztak”, vagyis önálló és eredeti ötletekkel rukkoltak elő, másfelől egymás véleményére is odafigyeltek.

Hirdetés

Krasznai Zoltán Csurka Istvántól ragadtatott el, főleg azért, mert Csurka „nemzetünk sorskérdéseiről, lelkiállapotunk sorozatos megrokkanásáról, megtiportatásainkról” beszélt. A gazdasági életről szólva úgy vélte: „Egészséges lelkületű országok a legsúlyosabb gazdasági válságokból is képesek kilábalni.” Csurka megnyilatkozásában azt tartotta megrendítőnek, hogy az író a nemzet lelkiállapota felől közelített az ország bajainak a megvilágításához. Azért látta Krasznai is az l948 utáni gazdasági válságunkat veszedelmesnek, „mert súlyos lelki és erkölcsi krízisben leledző országra szakadt rá. Trianon traumája csak első volt azon megrázkódtatások sorában, amelyek ebben a században érték a magyarságot. A görcs még oldódni sem tudott, s máris újabbak rétegeződtek rá, s történelmi sorsfordulók minden útkanyarulata után…”

Téveszmének tartotta, hogy az ország 1956 után valódi fejlődésen ment volna át a nyugati viszonyokhoz közelítve. Ezt a látszatfejlődést, látszatjólétet csak a szovjet blokk keleti országaihoz hasonlítva érhette el, vagyis látszat „anyagi gyarapodás”, „látszat nemzeti önmegvalósítás, látszat közmegegyezés.” Látszat „nyugati állapot”. Figyelmeztetett: a ránk váró vészterhes jövő a „veszély léte a nemzetben nem tudatosult”. Megint szabadon asszociálva nem hagyhatom említés nélkül Szíj Rezső református lelkészt, aki szakadatlanul sajnálkozott, hogy a magyar népnek nincs veszélyérzete, s ez a legsúlyosabb bajokat okozhatja.

Végigkövethetjük a magyar történelemben a veszélyhelyzet érzékelésének a hiányát nemzeti tragédiáinak előidézésében. Voltaképpen ez játszott közre Trianon tragédiájának a méreteiben is.

Korábban írtuk

Másik fontos kérdésköre Krasznainak az volt, hogy az úgynevezett kormányprogram nem hoz semmiféle változást lényegi kérdésekben. Immateriális lélektani, tömeglélektani kérdésekben egyáltalán nem, de még az annyit hangoztatott „gazdaságpolitika súlyponti területein sem”. Voltaképpen minden reformintézkedés a reform ellen szólt. A kormányzat ragaszkodott „a fejlesztési lehetőségeket leapasztó, pénzpocsékoló, hatékonyságellenes nagyberuházásokhoz (bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer, Jamburg stb.). Az ország külgazdasági kapcsolatainak fejlesztésében továbbra is a KGST-régióhoz és ezen belül a Szovjetunióhoz való makacs kapcsolódás dominál.” Ahhoz a térséghez ragaszkodtunk, amelyik leszakadt a műszaki fejlődés fő vonulatától.

Nemcsak lecsúsztunk a világgazdaság perifériájára, hanem vakon belerohanunk egy nagy méretű eladósodásba és „egyre halmozódó hiányhelyzetekkel” küszködünk. Kádár János meg is fogalmazta országgyűlési beszédében: úgy akarunk megújulni, hogy „rendszerünk, politikánk állandó elemei változatlanul fennmaradjanak”. És ez a megmerevedés-kultusz önmagában is maga a csőd ideológiája.

„Csurka István arról beszélt – mondta Krasznai –, hogy egy program nélküli lázadást program nélküli megtorlás követhet”, tehát minden haladó erő összefogására van szükség, hogy a robbanást elkerüljük. Ezért „a Magyar Demokrata Fórum létrehozására van szükség […], hogy ez a helyzet megváltozzon.” Ehhez minden haladó erő összefogására van szükség, ám a jelen állapotában a magyar progresszió megosztott és erre a feladatra fölkészületlen.

Az maga az őrület, hogy a rendszerváltozás sikerét is ez a megosztottság rontotta el az SZDSZ miatt, és rontja ma is a zűrzavaros ellenzék.

(Folytatjuk.)