Ez a szeptember 3-i összejövetel a Fórum szülőhelyén a napi eseményekre összpontosított. Ebből most csak kettőt említek. Az egyik a ma is aktuális környezetvédelem, a másik az erdélyi helyzet Grósz után.

Hirdetés

Frigyesy Ferenc, a jogászdiplomájú paradicsomnemesítő, aki még Dél-Franciaországban is élt a hetvenes években kutatóként, az adott időszak legaktuálisabb kérdésével, a bős–nagymarosi vízi erőművel kezdte hozzászólását. A természetvédők összes aggálya valóra vált az erőmű egyoldalú megépítése miatt, mindezt súlyosbította, hogy a szovjet támogatta erősen. A magyar szakembergárda túlnyomó része több mint aggodalmának adott hangot a környezetvédelmi katasztrófa lehetősége miatt. Az erőmű elleni mozgalom kiteljesedett. Fölvonulások, tüntetések, tiltakozások. S volt egy olyan fölvonulás, amelyen Eörsi Pistával közösen vittem egy hatalmas zászlót. Igaz ugyan, hogy egyetemista korunkban jó barátok voltunk, de 1988-ra sok víz folyt le a Dunán, hogy stílusos legyek.

Frigyesy is a vízlépcső megakadályozását szorgalmazta, és helyette egy Duna–Tisza közi csatorna megépítését javasolta, amelyet már a Horthy-időkben is terveztek. Nemcsak a közúti szállítást segíthette volna, hanem a két vízrendszer összekötését és nem utolsósorban a Duna–Tisza közének öntözését is jórészt megoldhatná.

Korábban írtuk

Bíró Zoltán megköszönte a fölszólalást, és figyelmeztetett, hogy szeptember 10-én Esztergomban olyan környezetvédelmi fórum ül össze, amelynek fő témája a Bős–Nagymaros lesz. A jelenlévők tehát arra tartogassák idevonatkozó észrevételüket.

Frigyesy szerint a tervezett M0-s körgyűrű építése ellen „számos környezetvédelmi kifogás merült föl”. Helyette autópályát javasolt, és több Duna-hidat. Ezt a gondolatsort csak azért idéztem meg, hogy harminc év után jelezzem a Fórum megszületése idején a meghatározó gondokat és terveket.

A középponti kérdés azonban Erdély volt. „Hálásak” lehettünk Grósznak, hogy kiprovokálta ezt, hiszen az internacionalista-kommunista butítás negyven esztendő alatt eltorzította sokak tudatát. Legendás volt az a vicces, valójában szomorú kérdés, amidőn az Erdélyből idelátogató székelytől megkérdezte a honfi: hogyhogy ilyen jól tud magyarul román létére? Mielőtt azonban az Erdélyről elhangzottakra rátérnék, Mécs Imrét idézem meg, aki 1956-ról beszélt. Egy akkor éppen harminckét éve tiltott, börtönnel megtorolható témáról.

Mécs Imre a Történelmi Igazságtétel Bizottságnak a második nyilatkozatát ismertette, s ezzel a kommunista diktatúra elképesztően gyors ütemben történő összeomlását dokumentálta. Az összes addig tiltott név, kegyetlen esemény, kivégzések sorra kerültek. Megidézte a június 16-i rendőri brutalitást és Grósz ígéretét, hogy kiadja Nagy Imre és társai maradványait, ha azt kéri a rokonság. Azt is kijelentette Amerikában, hogy készül a jogszabály az „elítéltek priuszának és ebből eredő joghátrányainak megszüntetéséről”.

Négy pontban foglalta össze Mécs a bizottság követelését: 1. Hozzák nyilvánosságra a politikai kivégzettek névsorát! 2. Jelöljék meg azokat a sírokat a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában és a vidéki temetőkben, ahol a mártírok eltemettettek! 3. Tegyék lehetővé a hozzátartozóknak a holtak azonosítását és kívánságra másutt elhantolását! 4. Mivel sok áldozat rokona már nem él, az áldozatok maradjanak a 301-es parcellában, természetesen sírjaikat rendbe hozva és Angyal István kívánsága szerint egy hatalmas, rusztikus kőtömbbel megjelölve!

Azért tartom fontosnak ezt a kitérőt megemlíteni, hogy jelezzem: a lakiteleki mozgalom hatalmassá nőtte ki magát tematikailag is, és átfogta a korszak egész problematikáját.

(Folytatjuk.)