Las Capitulaciones

Mondhatjuk persze magyarul is, kapituláció, de az nem ugyanaz. Magyarul megadás, meghódolás, fegyverletétel, nagymajtényvilágostrianon, vesztett csaták, vesztett háborúk után. Történettudományunk és iskolai oktatásunk is ezeket sulykolja nagy erőkkel, vagy ha nem, jobb esetben csak sugallják „objektívszakmaisággal”, mint megannyi kis Révai- meg Romsics-klón. Ám a vereség fogalmát nem értjük a maga szemantikai mélységében, hiszen a cél nem is a megértés volt, csupán a depresszív tehetetlenség állapotának állandósítása a magyar társadalomban, az idegen hatalmak kiszolgálásának „objektív” megideologizálása. Pontosabban a dolog szükségszerűségének megideologizálása. Viszont a vereség ontológiai minőségéről nem volt és ma sincs szó: „bejöttek az oroszok”, „aradi tizenhárom” – ezek a köznapi beszédben használt állandósult szókapcsolatok lettek, mentálisan senki nem csatolja hozzá, hogy konkrétan mivel járt az, hogy bejöttek az oroszok. Ténymegállapító jellegűek, mintha azt mondanánk, hogy sok befőttet tettem el az idén. Világost is megtanulta mindenki tényszerűen, de nem vagyunk hajlandók a lényegéről elgondolkodni: a lényege pedig a következménye, a Bach-korszak. Aktualizálva, amennyiben az adott demokratikus keretek közt, szabad választásokon nem a nemzeti erők győznek, az nem csupán egy elvesztett választás, aztán a parlamentáris demokrácia majd elvégzi a korrekciót, ahogy azt Fukuyama és Móricka elképzelte. Nem, ez eszmei téren eltörlés, gyakorlati síkon szabad rablás lesz, ahogy azt a lengyel példa ékesen bizonyítja.

A magyar nyelv csodás egyedisége az oka annak, hogy nem értünk rengeteg európai összefüggést. Kölcsönszavainkat magyarítottuk, beépítettük a magyar nyelvbe, konkrét jelentésük van, de az átvételkor jelentésszerkezetük belső logikája elveszett. Udvarol? Ha valaki a nyolcadik kerületben teszi, makkos cipőben és zizegősben, mi azt is udvarlásnak hívjuk, hiszen a szó kimondásakor nem érezzük az élő kontinuitást Provence főúri udvaraival, ahol udvarolni csak elegánsan lehetett. Vagy: annak, hogy szekrény, semmiféle „értelme” nincs a magyar fül számára. Spanyolul például van: az armario eredetileg az a zárható faalkalmatosság, amiben a fegyvert (arma) tartották. Tehát adott egy európai fogalom, annak az újlatin nyelvekben önmagát magyarázó neve van, nálunk nincs. Használjuk a szót, számunkra van jelentése, de nincs értelme.

Amikor Kasztíliai Izabella (helyesebben Isabel la Católica) leverte a lázadó nemesi ligát, szólt Don Gonzalo Chacónnak, hogy üljön le a rebellisekkel, és végezzék el a capitulacionest. Nem értjük. Kapituláltak, mit kell ezen elvégezni? Nos, ekkor fedi fel magát a szó valódi értelme, ami a nyelvi korlát miatt nem evidens számunkra.

A kapituláció nem az, amit Velázquez képén látunk, az európai lovagiasság időtlen ikonjaként: Breda átadásakor Ambrogio Spinola Doria lováról leszállva, előzékenyen mosolyogva, a hősiesen küzdő ellenfelet megtisztelve, kezét barátilag a karjára téve fogadja a kapitulációt, hiszen az ellenfél megalázása nem fér össze lovagi neveltetésével. Csakhogy nekünk nem genovai Doriák jutottak. És a kapituláció végképp nem az, hogy Kőszeg fokára szimbolikusan kitűzik a próféta zászlaját, aztán elvonul a migránshad, Jurisics meg ledobatja a várárokba, és minden megy tovább, mintha mi sem történt volna.

Capitulación: egy dokumentum, amely kapitulusokból áll. Azaz fejezetekből, paragrafusokból, ezek hosszas sorolásából. Azért lehet sorolni őket, mert sok van belőlük. Azért van sok, mert az élet minden területére kiterjednek. Egyetlen terület sem kap mentességet, senki nem remélheti, hogy megússza, hogy ugye ez politika, mi közöm hozzá, élem tovább a magam kis hétköznapi életét. Rekapituláljuk csak, hogy ki mindenki nem ússza meg: a nyugdíjasok (tizenharmadik-tizennegyedik havi visszavonása, nyugdíjadó), a 25 év alattiak (adómentesség eltörlése), a kisgyerekesek (gyed megszüntetése), a magasan kvalifikált gyerektelen karrieristák (33 százalékos szja, no more Ibiza for you dearies), a boldog családok (családi adókedvezmény visszavágása), a széthulló családok (ahol a szülők éjjel-nappal dolgoznak, hogy progresszívan adózhassanak), a betegek (fizetős egészségügy, magánbiztosítók), az iskolázatlanok a. k. a. „rászorulók” (minimálbér befagyasztása, elinflálódása), az állítólag gazdagok (éves vagyonadó), az idióta plázázók (magasabb áfa), a Chamonix-ban síelő bősz mészárosozók (gyengébb forint), a diákhitelesek, az egyéb államilag kamattámogatott hitelesek (kondíciók megváltoztatása), az Otthon Start-osok, a katások, a kkv-k. A teljes felsorolás iránt érdeklődőket van szerencsénk a Tisza gazdasági programjához irányítani. Gyengébbek kedvéért a „Tisza gazdasági programja” fantázianév alatt futó dokumentum az a kapitulációs lista, amit Brüsszel a saját ügynökei elé tett, akik majd Magyarország nevében aláírják Magyarország kifosztását. Ám mi már jártunk Versailles-ban aláírni, et nous n’avons pas trouvé cela amusant.

Az önfeladásnak van egy olyan aspektusa, ami az első sorban tapsoló lúzereknek soha nem jutna eszébe: nem muszáj aláírni. Trianon évében Törökország nem írta alá a békeszerződésnek csúfolt sevres-i kapitulációt. Tovább harcolt, kikényszerítette a lausanne-i szerződést, és ma, száz év elteltével, 85 milliós középhatalom. És George Simion kétszer is meggondolja, mielőtt egy török katonai temetőt meggyaláz. A mi győzelmi terveink nemcsak 2026-ra, hanem a következő évszázadra vonatkoznak, és nem árt, ha látjuk, hogy van precedens.

Viszont rossz hírünk van az ingadozók, valamint azok számára, akik meggyőződéses materialistaként vallják, hogy a szimbolikus politizálás milyen irreleváns, primitív dolog: egy rossz döntésnek nem csupán annyi lenne a következménye, hogy a Parlamentről majd szimbolikusan leveszik a székely zászlót (esetleg a magyart is – ha egy üzlet beindul…), és kiteszik az ejusat. Konkrét és súlyos anyagi vonzata lesz annak a vágyuknak, hogy megvalósuljon a szólásszabadság (azaz Kálmán Olgát nézhessük a Dunán), hogy vége legyen a xenofób-nacionalista kurzusnak (azaz kulturált migráns barátainkkal pezsgőzhessünk december elsején), és felszabadítsuk az elnyomott szexuális kisebbségeket (azaz legyen Lakatos Márk a sportért felelős államtitkár). Derék dolog ezekért küzdeni, csak kérjük, közben ne feledjék a nagy liberáldemokrata gondolkodó, Woody Allen örökbecsű szavait: engem nagyon érdekel a pénz, különösen, ami az anyagi oldalát illeti.