Lázadás

„Nagy Feró elmondta, szerinte mi ellen kell lázadnia a magyar rockzenének” – gúnyolódik a Magyar Narancs a most megalakult Petőfi Zenei Tanács kapcsán. A közösségi média haladó része már régóta köpködőfalnak használja Ferót, de most az elfogadást papoló gyűlöletkupacok meg lettek lőve, mert Sziámi is – aki virtigli bel-pesti értelmiségi – a tanács tagja lett, és szomorúan kommentelgetnek a szójalatte mellé, hogy már ő is eladta magát.

Na, amikor az emberek a felkent isteneiken kezdenek megbotránkozni. De amúgy nem tudom, mit várnak. Mit várnak 60-70 éves zenészektől? Akár Feró, akár Müller. Feró 78–81 között vásárra vitte a bőrét. Azóta eltelt sok idő, nagyapa lett. Akkori rajongói sem nagyvárosi farkasok. Müller dettó. Kap egy felkérést, most utasítsa vissza?

Kialakult egy teljesen beteg felfogás, hogy ami hivatalos vagy nem „lázad”, az rossz. Könyörgöm, a buszvezető sem lázad. A bankban ülő hivatalnok sem. A szoptatós anyuka sem. Ha lázadnak, akkor nagy gáz van. Megáll az élet. Hogy a fenébe alakult ki az az elmebeteg nézőpont, hogy csak az a jó, ha azt mondod, NEM? Egy alternatív kiadó vagy egy zenekar sem működik szervezettség nélkül. És főleg azok beszélnek erről, akik soha nem éltek át valódi üldöztetést, soha nem csináltak semmit.

NEM. Egy adott történelmi korban ez még hiteles volt. De a P. Mobil meg a Beatrice nem azért lázadt, mert a lázadás érték, hanem mert kilátástalan helyzetben voltak. Az összes fekete bárány szeretett volna lemezt kiadni, sikeres lenni, működni. Ma ezek már csak kényelemből, unalomból lázadnak.

A lázadásból születhetnek értékek, de csak akkor, ha tényleg nyomás van, mert akkor a düh kihozza a különleges dolgokat. De csak azért, hogy elmondhassa ez ember, „de legalább lázad”?

Megjegyzem, a Magyar Narancs sem lázad. Olyan szépen felmondja az illendő kliséket, mint Horváth kartárs ’65-ben az üzemi pártgyűlésen. Még a fejlécén a lap neve is kék-sárga. Ahogy mostanában azt az igazán szabálykövető közhelyes unalmasoknál kötelezően elvárják.