Igazuk van a liberálisoknak, a magyarországi szellemi életet valóban jellemzi egyfajta provincializmus. Különösen a tájékozódása kifelé, más nemzetek, nyelvek, kultúrák felé. Ez a provincializmus kozmopolita provincializmus. Érdemes megfigyelni például az elmúlt tizenhat évet. Mindegy, hogy a lefordított szerző európai, amerikai, japán vagy afrikai, túlnyomórészt ugyanazt az uniformizált liberális hablatyot kapjuk tőlük. Mintha másképpen nem is lehetne gondolkodni, írni.

Az európai kultúra, gondolkodás egyik beteges jellemzője, hogy szereti ünnepelni a halált, holott csak a születés az ünnepelni való, nem az elmúlás. Ázsiában nem véletlenül nevezik az európai kultúrát a halál kultúrájának. De most legyünk mi is konformistán „jó európaiak” és egy „halálos” évforduló kapcsán mondjuk néhány szót egy nálunk szinte teljesen ismeretlen német gondolkodóról, Ludwig Klagesről, aki ötven éve halt meg.

Hannoverben született 1872-ben. Kémiát, fizikát és filozófiát tanult Lipcsében. Azzal is kitűnt filozófus kortársai közül, hogy igen alapos természettudományos ismeretekkel rendelkezett. Ennek ellenére első írásai szuggesztív, némiképp ezoterikus versek voltak. De a tudós kutató, a bölcselő hamar felülkerekedett a költőn. Legjobb barátja a nálunk uralkodó kozmopolita provincializmus miatt teljesen ismeretlen Alfred Schuler költő volt. Ma már tudjuk, hogy a hírneves George-körnek magán Stefan George-n is túlmenve Klages és Schuler volt a két legjelentősebb alakja. Klages egyik alapítója volt 1896-ban a német grafológiai társaságnak. Handschrift und Charakter (1917) című, sok kiadás megélt műve mindmáig nélkülözhetetlen minden valamirevaló grafológus számára. Pszichodiagnosztikai szemináriumaira a XX. század első éveiben Münchenben többek között Ernst Bertram, Walter F. Otto, Karl Jaspers, Heinrich Wölfflin járt. Mensch und Erde (1913) című könyvét az ökológiai gondolkodás alapművének tekintik. De jó néhány írása (Grundlagen der Charakterkunde) révén ő a karakterológia tudományának minimum Ernst Kretschmerrel egyenrangú klasszikusa.

Az első világháború idején Svájcban, Kilchbergben telepedett le. Már ott írta gyönyörű könyvét a Vom kosmologischen Erost (1922), ami az antik misztériumok ezoterizmusát értelmezi. Nietzschéről írt pszichológiai elemzése nemcsak páratlan, de azt is mutatja, hogy érdemben ő az egyetlen olyan értője, aki méltó követője, utóda a kalapácsos filozófusnak. Fő műve a Der Geist als Widersacher der Seele három vastag kötete 1929 és 1932 között jelent meg. Magyarországi kapcsolatairól keveset tudunk. Egyedül a nálunk manapság szintén nem jegyzett Palágyi Menyhérttel volt biztosan komoly szakmai kapcsolata. A két világháború között gyakran emlegették filozófus és pszichológus körökben. Talán leggyakrabban Bencsik Béla, Hamvas Béla, Noszlopi László és Mátrai László. Az elmúlt hatvan évben csak Lukács György írt róla legaljasabb könyvében, a magyarul „Az ész trónfosztása” címen megjelentben. Nemes egyszerűséggel, miként a teljes német filozófiát Schellingtől Heideggerig lefasisztázta, ugyanebben Klagest néhány oldalon mint „prefasiszta” filozófust tárgyalja. De hol van már Lukács? És ki olvassa még ezt a szerzője által is megcenzúrázott, mindig a fennálló hatalmi helyzethez igazított könyvet. Már a kozmopolita provincializmus képviselői is szégyellik. Miközben Klages művei rendre megjelennek, sorra adnak ki róla könyveket és virágoznak a Klages nevével fémjelzett társaságok és körök Hollandiától Japánig.

Persze érthető, hogy a mi nyitott liberális magyar társadalmunkban egy szó se esik róla, csak tévedésből jelenik meg időnként a neve, hiszen Klages éppen Nietzsche vállain állva, a legmélyebb kritikusa önpusztító civilizációnknak, a haladási tébolyban szenvedő agyonracionalizált világunknak. És Klages írásművészetében is méltó utóda Nietzschének. Mesteréhez hasonlóan egyesíti magában a művészt, a természettudóst és a bölcselőt. Figyelemre méltó, hogy ez a természettudományokban milyen tájékozott ember mennyire tudományellenes volt. A tudományos kutatásokat csak alantas „kíváncsiskodásnak” tartotta. Nincs lehetőség e széles körű életmű bemutatására, ezért csak filozófiájának egy fontos fogalompárjára térünk ki. E fogalompár a szellem (Geist) és a lélek (Seele), illetve annak konfliktusa.

Klages az emberrel kapcsolatban három egymástól különálló lényegi vonást különböztet meg: a testit, a lelkit és a szellemit. Miről is van szó? Minden élőnek kettős funkciója van, az egyik a szenzorikus (felvevő), a másik a motorikus (végrehajtó). Ezek a működések a testben mint érzetek és mozgási ösztönök mutatkoznak meg. A lélek esetében mint szemlélési folyamat és alakítási ösztön jelentkezik. A szellemi életben pedig, mint felfogás és akarati ösztön nyilvánul meg. E testi és lelki funkciók adják az ember vitalitását, melyek az „én”, illetve tudat nélkül is lehetségesek. Ellenben a fölfogásnak és az akaratnak elengedhetetlen alapfeltétele az „én”, a tudat. Klages ezeket az énhez kötött funkciókat nevezi szellemiségnek. A szellem pedig szerinte legjobban mint a fejlődés eredménye ragadható meg.

A lélek és a szellem klagesi megkülönböztetése és az ebből fakadó pesszimista nézetek azért bírnak jelentőséggel a karakterológiára nézve, mert a sablonizálás révén az emberek közötti különbség nemcsak megszűnik, hanem a jellemtan megalapozásának kezdete egyben annak végét is jelenti. Igaza van, hiszen ma már egyre kevesebb az igazi karakter, de annál több a semmilyen, jellegtelen, karakter nélküli ember.