A türingiai kormányalakítás országos méretű botránnyá vált Németországban, jelen cikk írásával egy időben távozott a CDU elnöke, Annegret Kramp-Karrenbauer, és ki tudja, még hányan követik őt a lemondási hullámban. De pontosan mi is vezetett idáig?

Hirdetés

2019 októberében tartományi választást tartottak a korábban az NDK-hoz tartozó Türingiában. Méretét, lakosságszámát, gazdasági erejét tekintve az egyik legkevésbé fontos tartomány Türingia – talán a reformációban betöltött szerepe miatt van Németországban kulturális és történelmi jelentősége –, mégis a Bundestagig érnek a hullámok, amelyeket a tartományi belpolitika vetett. Az októberi választáson az történt, amire nagyjából számítani lehetett: első helyen végzett az NDK egykori kommunista pártjából alakult Die Linke (a Baloldal), másodikon a radikálisan bevándorlásellenes AfD, majd a dobogó utolsó fokára szorult a kereszténydemokrata CDU. Eddig ebben nincs semmi meglepő. Bodo Ramelow, korábbi kommunista tartományi miniszterelnök arra készült, hogy folytatja a 2014-ben megkezdett kisebbségi tartományi kormányzását egy vörös–vörös–zöld koalíció élén. Azonban a miniszterelnök személyéről szóló háromfordulós tartományi parlamenti szavazás utolsó fordulójában egy szavazattal alulmaradt kihívójával, a liberális Thomas Kemmerichhel szemben. Önmagában érdekessé teszi az eseményt, hogy az FDP éppen csak átlépte a bejutási küszöböt, és az első két fordulóban nem is jelölt kormányfőt, csupán az utolsó, harmadik fordulóban indult a liberális jelölt, mindenki meglepetésére.

Hogy miért tudott mégis nyerni? Arra a német pártpolitikai sajátosságok adnak választ. A német jobboldal – ideértendő most a liberális FDP is – hagyományosan nem működik együtt a Linkével, talán ez az az attribútum, amely miatt a CDU-t egyáltalán jobboldali pártnak lehet még tekinteni. Az AfD radikális jobboldali pártként nyilván nem támogat egy kommunista politikust, és mivel a kommunistákon, szociáldemokratákon és a zöldeken kívül a maradék három parlamenti pártnak az volt az érdeke, hogy leváltsák a baloldali kormányt, a harmadik fordulóban mind leszavaztak a liberális Kemmerichre, aki így egy napig Türingia miniszterelnöke lehetett – és Németország botrányhőse.

Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy az AfD egyeztetett-e bárkivel a szavazás előtt. Egyelőre úgy tűnik és a különböző nyilatkozatok is azt látszanak alátámasztani, hogy nem történt ilyen, pusztán Ramelow ellenében szavaztak az AfD-s képviselők a liberális jelöltre. Az persze természetes, hogy a CDU és az FDP egyeztetett, hiszen országos szinten is szövetségesnek számítanak, legalábbis annak számítottak évtizedekig; Helmut Kohl kancellársága alatt 16 évig az FDP-vel kormányzott szövetségi szinten a kereszténydemokrata unió. Mindenki meglepődött, hiszen senki nem számított arra, hogy a radikális jobboldal átszavazzon egy liberálisra, pláne úgy, hogy a „szélsőséges” voksok egyből a miniszterelnöki székbe is röpítik.

Mivel Kemmerich elfogadta a parlamenti szavazás eredményét, rögtön országos botrány keletkezett az ügyből. Ugyanis ma Németországban az íratlan szabályok szerint semmilyen politikus nem válhat úgy kormányzati tényezővé, hogy elfogadja a jobbközéptől jobbra álló pártok és politikusok szavazatait. Ilyen nincs. Elképzelhetetlen. A legfontosabb pedig az, hogy a jövőben se forduljon elő többet.

Az FDP elnöke, Christian Lindner először támogatta az AfD szavazataival megválasztott Kemmerichet, majd látva az országos méretű botrányt, azonnal bizalmi szavazást kért maga ellen. Lemondott a keleti országrészért felelős szövetségi államtitkára, aki történetesen Türingiából származik és CDU-s, hiszen utóbbi is először támogatta a liberális politikust. Természetesen másnap lemondott maga Kemmerich is, miután Angela Merkel dél-afrikai útján bejelentette, hogy megbocsáthatatlan, ami történt, és azonnal új választásokat kell kiírni a tartományban, sőt egy kormányzati nyilatkozatot is közreadtak, amiben a nagykoalíció pártjai mélyen elítélik a történteket. Ezt meghallotta a friss miniszterelnök, és tette a dolgát, távozott. Közben lemondott a CDU 2018 végén megválasztott elnöke is, ez egyúttal azt is jelenti, hogy szertefoszlottak AKK esetleges kancellári ambíciói is. Mire ez az írás megjelenik, elképzelhető, hogy lemond a komplett német kormány.

Nehéz lenne érveket felsorakoztatni a zavaros AfD támogatása mellett, hiszen ebben a pártban minden van: leszbikus párkapcsolatban élő alelnök, valóban vállalhatatlan nézeteket valló politikusok, korábbi pártjukat eláruló sértett közéleti szereplők és így tovább. Egyetlen szempontból mégis védhető a türingiai parlament múlt heti döntése: a választópolgároktól ered. A választáson megjelent türingiaiak közel negyede szavazott az AfD-re, nyilván azért, mert azt szerették volna, hogy kormányzati erővé váljon választott pártjuk, de legalábbis befolyásolja a Türingia jövője szempontjából releváns döntéseket. Magyarul az AfD-nek legitim felhatalmazása volt arra, hogy beleszóljon a tartomány politikai életébe, adott esetben támogasson egy miniszterelnök-jelöltet.

Fotó: MTI/EPA/Felipe Trueba

Ma azonban Németországban ez nem fordulhat elő. A mai napig olyan mértékű a rettegés attól, hogy a 30-as, 40-es évek nemzetiszocialista rémtettei újból megtörténhetnek, hogy bárki, aki a lagymatag liberális mainstreamtől jobbra helyezkedik el a német közéletben, azonnal toxikussá válik, és a szavazatait sem szabad elfogadni. Ennek a gondolkodásmódnak a fő képviselője ma Németországban a sajtó, amelynek legalább a kilencven százaléka egyféle világnézet alapján értelmezi a világ eseményeit, ez pedig a globalista–liberális–progresszív ideológia. Mivel ez az ideológia meglehetősen dogmatikus, és így elég világos keretrendszert ad a német közéletnek, vannak a sajtó szerint elfogadható irányok és politikusok, és vannak megsemmisítendő gondolatok és politikai szereplők. Amennyiben a sajtó elvárásaival ellentétesen viselkedik bárki a német közéletben, politikai értelemben jó eséllyel meg vannak számlálva a napjai. Ezért tapasztalhatjuk azt, hogy a nagy nyilvánosság előtt a brüsszeli vitákban ritkán védik meg Magyarországot a CDU–CSU politikusai. Ha túl harsányan állnának ki a magyarok által képviselt normalitás mellett, könnyen válhatnának a német nyilvánosság áldozatává. Különösen megmosolyogtató az a helyzet, amikor a német média vádolja a magyar kormányt azzal, hogy korlátozni próbálja a sajtószabadságot, hiszen a német nyilvánosságnál egyoldalúbb kevés van Európában.

A papírforma szerint tehát a német hiszterizált közbeszéd lemondásra kényszerített majdnem mindenkit, aki érintett volt a türingiai miniszterelnök-választásban, sőt olyanokat is, akiknek semmi közük hozzá. Mert egyszerű a képlet a mai teljesen torz német valóságban: a radikális jobboldal szavazataival még liberálisként sem lehetsz miniszterelnök, viszont ha az egykori NDK posztkommunista pártjából érkezel, mindenki szavazatára számíthatsz. És ez Magyarországról nézve, ahol megszenvedtük a kommunista rémuralmat, különösen nehezen emészthető. Reméljük, egyszer valamikor Németország is eljut arra fejlettségi szintre, ahol a kommunistákat és a nácikat azonos mércével mérik.

A szerző az Alapjogokért Központ kutatási igazgatója.