Lepkegyűjtemény
Gyerekkoromban szerettem a lepkéket. A szomszéd kertben nyáriorgona nőtt, odagyűltek gyakran, sárga fecskefarkú lepkék, bársonyos nappali pávaszemek, téglavörös rókalepkék, egyik szebb, mint a másik. Szerettem a sárga citromlepkéket, a kicsi kék boglárkákat a mezőn, a szendereket egyenesen csodáltam, a villámgyors röptüket, lebegésüket a virág kelyhe előtt.
Gyűjtöttem is őket, kis üvegfedelű lepkegyűjteményben gombostűre tűztem, és irigyeltem a szomszéd srácot, akinek tenyérnyi éjjeli pávaszeme is volt, igaz, nekem meg szebb szendereim, azokat ő irigyelte. A lepkegyűjtés, bogárgyűjtés akkor azt jelentette: szeretjük a természetet.
Dobozt eszkábáltunk lécekből, néha sikerült igazi gyűjtődobozhoz jutni, felnyitható üvegezett fedéllel, volt, aki csak úgy összevissza beletűzködte a maga lepkéit, volt, aki szép rendben sorakoztatta őket, szín szerint, nagyság szerint.
Horgásztunk is, ha csak alkalom adódott, bodzahusángra kötött zsebpecával – máig az orromban érzem a csalinak gyúrt paprikás kenyérbél illatát. Zsinórra fűztük föl szegény sneciket, anyám megsütötte, mennyei volt. Próbáltunk csúzlival verebet lőni, az is a természet szeretetét jelentette. Hiszen a madarakat is szerettük, volt, aki papagájt tartott. Városi létünkre is kutyák és macskák között nőttünk fel, a kutyákkal egy brancs voltunk (a macskák külön utakon jártak).
Ma már nem készülnek lepkegyűjtemények, valahogy az értelmetlen pusztítás rossz érzése ébredt körülöttük. Új érzés ez, zavarba jön tőle az ember. Évezredek teltek el úgy, hogy ismeretlen volt, de úgy tűnik, hogy most már velünk marad, ameddig belelátunk a jövőbe. Már nem esik jól letépni a virágot, megfogni a lepkét, a vadász pedig, puskával a kezében, valami szörnyeteggé torzult, akivel tisztességes ember nem szív egy levegőt. Pedig ez is a gyerekkor fontos része volt. Nem maga a vadászat, ahhoz nem jutottam el (hogy szerettem volna!), hanem a vadászkönyvek, Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán, Molnár Gábor, azokat olvasni maga volt a varázslat, ott jártam velük Afrikában, Brazíliában, együtt ejtettük el a vadat, és együtt örültünk a trófea szépségének. Pillanatnyi kétségem sem ébredt, hogy ők ugyanúgy szerették a természetet, mint én. Az volt a lételemük.
Mára azonban ember és természet harmonikus egysége – visszavonhatatlanul? – megbomlott. Az eddig lepergett évezredek során benne éltünk, mostantól mellette fogunk. Eddig éltük a természetet, mostantól óvjuk, növekvő szorongással, hogy mégis elpusztul a kezünk között.
A természet élete szakadatlan születés és pusztítás, anélkül hogy e születésnek és pusztításnak morális tartalma volna. Nem csupán az nem helyezhető el a jó és a rossz koordináta-rendszerében, ha a gyurgyalag megeszi a darazsat, de még az sem, ha a macska puszta szórakozásból halálra gyötri az egeret. Egészen a XX. századig annak sem volt morális tartalma, ha levágtuk a csirkét, amit hátul a baromfiudvarban neveltünk (izgalmas volt nagyanyámnál reggel összeszedni a tojást a csirkeszagú tyúkólban), és disznótort tartottunk az udvarban.
Ráadásul többletjelentése is volt ennek a disznótornak. Az ünneppé emelt esemény mélyén, rejtve bár, de évezredes mítosz lappangott, a halálból szakadatlanul újjászülető élet mítosza. A disznótorral az életet ünnepeltük, nem a halált. Gyerekkoromban persze ezt nem tudtam, inkább csak része volt az életemnek.
De hiszen még a halál is az élet része volt a legutóbbi időkig. Ültek a családtagok a nyitott koporsó körül, közöttük természetesen a gyerekek, nézték a beesett arcú nagypapát, akitől most a természet rendje szerint el kell köszönni, szép kort ért meg, mondták egymásnak a rokonok, ahogy vonultak a harangszótól körülölelt koporsó mögött. Miután leeresztették, a göröngyök dobogása a fedelén persze megrázta a jelenlévőket, de aztán már puha anyagra hullott csöndesen a föld, elkészült a sírdomb, vége lett a szertartásnak, a maga évszázadok által kicsiszolódott szép rendje szerint végbement az elbúcsúzás, folytatódott az élet.
A macska elkapta az egeret, levágtuk a tyúkot, virágot szedtünk a réten, gombostűre szúrtuk a legszebb lepkéket, és elbúcsúztunk azoktól, akiktől az élet rendje szerint el kellett búcsúzni. És gyerekeket neveltünk, mert gyerek nélkül nincs tartalmas élet (ezt sem gondolta így végig senki, egyszerűen tudta), és templomba mentünk, mert az ember ünnepnapon templomba megy, hogy a lelkét megfürössze, végeztük a munkánkat, és tudtuk, hogy vétkesek vagyunk, de törekszünk a jóra, arra, hogy szerethessünk és szerethessenek. És majd tőlünk is elbúcsúzzanak, ha eljön az ideje.
Lehetséges, hogy most mindezeknek vége? Lehetséges, hogy többé már nincs visszaút a lepkegyűjteményhez? Lehetséges, hogy a számunkra természetet mostantól a szén-dioxid-kibocsátás és a globális felmelegedés jelenti, meg a tüntetés a nagyvárosok terein a brazíliai erődirtások ellen?
És gyerek sem kell, mert túl sokan vagyunk, nem megyünk templomba sem, mert ugyan ki hisz már a mesékben, a lepkét sem fogjuk meg, mert környezettudatosak lettünk. Régen jóérzésünk volt, mára elveink maradtak, a kis svéd szörnyeteg korunk hőse, lassan már a hús sem húsból van – lehetséges, hogy holnap már az oroszlánok mesterséges táplálására szervezünk akciókat, mert azt mégsem lehet elviselni, hogy elevenen falják fel a gazellákat?
Régi dolog, egyidős az emberiséggel, hogy korosodván minden generáció meglepődik rajta, mennyire megváltozott a világ. Bezzeg a mi időnkben… Most mégis úgy tűnik, hogy valami minőségileg újnak vagyunk a tanúi, történelmi határhoz érkeztünk. Az emberiség a hatezer éves írott és sok százezer éves íratlan történelmének minden percét a természettel egységben élte – egészen a közelmúltig. Csodálta például a lepkéket, megfogta és dobozba tette őket. Lehetséges, hogy többé már nem teszi? Vagy ami most ránk nehezült, ez a szorongó leszakadás a természetről csupán pillanatnyi félresiklás, hogy aztán minden visszatérjen a maga örök kerékvágásába? Legalább az unokáink megérik még a választ?
