Most, hogy Kertész megkapta a kanadai állampolgárságot, újfent feltettem a kommentjeik közé, már csak azért is, mert annak idején senki nem reagált rá érdemben, sem Kertész Ákos, sem más.

Ezúttal érkezett reakció, méghozzá a nagyságos főszerkesztő tollából: „Az ilyen barátok féltő szeretetétől óvjon meg engemet a Jóisten, mint Gáspár Ferenc. Szerencsére nincsenek ilyen barátaim, mellőlem az ilyen csokoládéba mártott tőrrel mászkáló sunyi alakok hamar lekopnak. Ha van kártékony típusú ember ezen a földön, akkor Gáspár Ferenc megtestesíti azt az álnokságával, akiről amúgy fogalmam sincs, hogy kicsoda. Ő megtestesíti mindazt, amitől kifordul egy rendes ember gyomra. Ezek a legundorítóbb és legveszélyesebb emberek. Ennél sokkal többre becsülök egy tenyeres-talpas, kétkezi, rendes náci gyereket. Abban több gerinc van. Bartus László”

No comment. Álljon itt a levelem.

Kedves Ákos!

Egy világ omlott össze bennem. És most nagyon szomorú vagyok. Erőst szomorú, ahogyan ezt erdélyi barátaim mondják, odaát Széken. Odaát, ahol amúgy sokszor enyhe iróniával úgy beszélnek rólunk, hogy a határon túli magyarok, szóval odaát sokan gondolják azt, hogy a zsidók tehetnek „mindenről”. De nem mindenki gondolja ezt. Egy nép semmi esetre sem. Abba most nem akarok belemenni, hogy miért vannak ma is még antiszemiták. Mert vannak magyarellenesek is sokan. Meg törökellenesek, meg arabellenesek, cigányellenesek, és még sorolhatnám.

Nem csupán ettől vagyok szomorú. Hanem attól, hogy úgy érzem, van legalább két alapvető különbség közöttünk. Rád, ugyanis – akire én sokáig, mint írói példaképemre tekintettem, úgy látszik, nem vonatkoznak a műfaji szabályok. Vagy Te legalábbis úgy gondolod. Mert miféle beszéd az, hogy ezt esztétikailag kell érteni, hogy a „magyar kulturálisan alattvaló”? Meg, hogy egyedül felelős a holokausztért? Hogy ez nem tudományos szöveg – mint mondtad az ATV-ben –, és hogy mi nem tanultunk meg olvasni?!

Ákos! Kérlek szépen, én úgy érzem, megtanultam olvasni, többek között a Te szépségesen szomorú regényeiden nőttem fel. És megtanultam azt, hogy egy regényben, vagy egy drámában egy szereplő mondhat sok mindent felháborodva, vagy cinikusan, vagy depressziósan, vagy akárhogy. Mert mellette még ott van sok más szereplő, aki árnyalja a képet. Ott tudjuk azt, hogy nem az író véleménye az, miszerint „úgy döntöttem, gazember leszek”, de az sem, hogy „gyűlölni nem, szeretni csak, születtem én”. (Bár utóbbi jóval szimpatikusabb.) De publicisztikában? Vagy talán arra gondolsz, hogy 1990 előtt, mikor nem lehetett bármit leírni, tényleg divat volt a képes beszéd, és a sorok között tudni kellett olvasni? De hát az a világ réges-rég elmúlt!

A másik alapvető különbség közöttünk pedig az, hogy én nem hiszem, hogy mások (vagy saját magunk?) sértegetésével bármiféle eredményt el lehessen érni, még akkor sem, ha igazunk van. Jó szóval annál inkább! Amúgy meg, szerintem – sajnos – nincs igazad. Sem abban, hogy egy népet kollektíven bűnösnek, irigynek, stb. nevezel, sem abban, hogy József Attilát, vagy bárki mást kánonként kezelsz, egyes verssorokat kiragadva tőlük. Mert kiragadhattad volna azt is, hogy „édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” De te nem ezt találtad meg, hanem ugyanebből a versből egy másik sort: „ezer éve magával kötve, mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ.”

Ákos! Emlékszel arra, mikor minden iskolában ki volt írva, hogy „Dolgozni csak pontosan szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”? És csak kevesen tudták, hogy ez egy kiragadott idézet, melynek az eleje így szól: „Ne légy szeles! Bár munkádon más keres, dolgozni…” stb. Te akkor ugyanúgy kisajátítod Attilát, mint ahogy kisajátította az előző rendszer? Vagy tévedek?

És nehogy azt hidd, hogy a díszpolgárság és a Kossuth-díj nem kötelez. Akármit írsz, akármit teszel a díjak után az életben, mintát mutatsz. Ha fütyülsz rá, ha nem, akkor is.

Nem tudok tovább írni. Mindig büszke voltam rá, hogy ismertelek, tréfásan emlegettem, miszerint négy évig a rokonom is voltál, míg el nem váltatok Lindával. Most mi lesz? Szégyelljelek ezentúl? Fecsegjek arról, micsoda bornírt dolog arról írni, hogy ki a zsidó meg ki a magyar? Hogy zsidó nagymamámat sváb édesapám rokonai rejtegették 44-ben a Tölgyfa utcában? Vagy arról, hogy cikked megjelenése napján tudni lehetett, mekkora áradatot fog elindítani ez a Te… „leveled”? Hogy mennyire sokan örültek jobbról és balról egyaránt, akik Téged olvasva, igazolva látták előítéleteiket, és tollat ragadva mélyíthették a szakadékot a jobb érzésű emberek között? És Te nem láttad ezt? Te erre nem számítottál? Hogy most legalább három hónapig ezen fog csemegézni, álszent módon sóhajtozni, felháborodni (utóbbit jogosan) az írott és sugárzott média? Mi szükség volt erre? Kinek jó ez?

Nem tudok írni. És mégis írok. Azt mondod, kérjünk bocsánatot. Én kitől kérjek és miért? Kérjen bocsánatot apai ágon kisnemes, magyar nagymamámtól, férje, a sváb Gremsperger Nándor a Habsburgokért, a német megszállásért? Vagy mindketten kérjenek bocsánatot a másik ágon zsidó nagyszüleimtől? A zsidók kollektíven kérjenek bocsánatot a tanácsköztársaságért, a vörösök a vörös terrorért, a fehérek a fehér terrorért? És kérjünk bocsánatot a honfoglalásért (szegény Szvatopluk!), a tatárok Muhiért, a törökök Mohácsért, a rómaiak úgy nagyjából mindenkitől és mindenért, s az ősemberek is kérjenek bocsánatot, mert kiirtották és megették egymást?

Ákos! Most én is kisajátítom Attilát: az írónak nem az a dolga, hogy adjon emberséget az embernek?

Féltő szeretettel ölel:

Gáspár Ferenc