Levizsgáztak a hálózatok
Magyarországon nincs még egy olyan intézményrendszer, amelyet sikerült volna úgy behálózni, mint a közoktatást. Az iskolák körül nagy számban ott sertepertélnek azok a civilnek mondott szülői és diákszervezetek, amelyek egytől-egyig a nagy Soros-központoktól kapják a működésükhöz szükséges pénzt. Persze a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete és a szocializmusból itt maradt Pedagógus Szakszervezet szintén igyekszik bizonyítani, hogy rájuk is szükség van, így az éppen aktuális választások előtt rendszerint ők is ringbe szállnak a balliberális oldal mellett, hogy sztrájk- vagy tüntetésszervezéssel igazolják létüket.
Így volt ez idén is: teljesíthetetlen követelésekkel igyekeztek nyomást gyakorolni a kormányra, amely a sztrájkfelhívás előtt az ország teherbíró képességéhez igazodó tanári béremeléseket helyezett kilátásba.
Ám a szakszervezetek által meghirdetett tavaszi sztrájk kudarcosra sikeredett: a nagyjából 170 ezer tagot számláló pedagóguskarnak még a húsz százaléka sem csatlakozott a munkabeszüntetőkhöz. Az érdekvédőnek mondott politikai aktivistákat azonban a fiaskó nem kedvetlenítette el. Megígérték, hogy szeptemberben újra kezdik. Augusztus végén kérdőíves kutatást indítottak a lehetséges folytatásról, és a 170 ezer pedagógusból majdnem kétezren helyeselték az ötletet. Emellett felhívásukban leszögezték, hogy ők ugyan jogszerűen nem hirdethetnek polgári engedetlenséget, de kiállnak azon kollégák mellett, akik sztrájk helyett ezt az utat választják. Mindazonáltal a felhíváshoz, hogy a pedagógusok sztrájkkal kezdjék a tanévet, ezúttal is többnyire csak a liberális fellegvárként ismert iskolák csatlakoztak. A szakszervezeti vezetők és a mögöttük álló „forradalmi központok” vélhetően kevesellték a lelkesedést, így az utcára szólították a diákságot a politikai pedofília nevében. Az akció megszervezését a Diákok a tanárokért mozgalom vállalta magára. És jöttek is a diákok, igaz, nem a várt létszámban.
A fiatalok jól tápláltan, trendi cuccokban, a filmekben látott ökölrázással, hibátlanul skandálták az előénekesek által feldobott jelszavakat. Még a Kossuth-nóta első versszakát is elénekelték ötször-hatszor, hiszen az volt a fő jelszó, hogy az oktatás nemzeti ügy. A megtanult szlogeneket, mint hogy tanár nélkül nincs jövő, vagy hogy fizessétek ki a tanárokat, azután a színpadról is meghallgatták, és engedelmesen ismételgették. Közöttük az olyan öregdiákok is, mint Lendvai Ildikó, Horn Gábor vagy Hadházy Ákos, Márki-Zay Péter, Orosz Anna és Kunhalmi Ágnes. És persze nagy siker volt Noir, azaz Molnár Áron rapper énekszáma is, amelyben hadat üzenhettek a nyelvtannak, a matematikának, sőt még a tornaórának is, hiszen, mint Noir énekelte, a diákévek arra jók, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Ezután a Diákok a tanárokért mozgalom fő szervezői jól-rosszul felolvasták mobiltelefonjaikról az ifjúság követeléseit, hogy átadják helyüket annak a fellépőnek, aki öklendezései közé már nem is költött értelmes szöveget.
A vártnál kisebb tüntetői létszám ellenére a színpadon parádézó ifjú aktivisták elégedettek lehettek önmagukkal. Jól vizsgáztak abból, amit a forradalmárképzőkben elsajátítottak. Talán egy csöppet hitelesebb lett volna a produkciójuk, ha bemagolják a szavalókórusban rájuk osztott egy-egy mondatot. Talán, ha nem lett volna minden annyira trendi, ami elhangzott a színpadról. Talán, ha nem kezelik agyatlan birkaként az összegyűlt végtelenül naiv, ezért megvezethető lányokat és fiúkat. Talán, ha a szereplőknek és a háttérben munkálkodó felnőtteknek eszébe jut, hogy körülöttünk zúg, morajlik a történelem, és csak remélhetjük, hogy nem söpör el mindent a robbanása. Talán, ha közülük bárkiben lett volna annyi belátás, hogy nem akkor kell zűrzavart kelteni, amikor mindenki békére vágyik…
De mindez nem történt meg. Így a kívülállónak óhatatlanul az eszébe ötlik, hogy az egész akció csak arról szól, hogy kerül, amibe kerül, a szakszervezeti és civilnek mondott aktivisták megszolgálják azt a pénzt, amit a káoszteremtésért kapni szoktak.
