Hirdetés

A fogalom a magamkorú emberek számára fenyegetésértelmű. Az első listázás, amiről hallomásból tudok, családi emlék. 1919-ben a kommunisták listáztak Kecskeméten. Összeírták a nobilitásokat, a város életében szerepet játszó polgárokat, kereskedőket, tisztviselőket, 91 nevet. Bezárták őket a ma már műemlék városháza pincéjébe.

Közhírré téve: ha a kommunisták bármelyikének a haja szála is meggörbül, a foglyokat agyonlövik. Görög nagyanyám nyilván görög bátyját, a Népbank elnökét is.

1944-ben a nácik már halállistával a zsebükben szállták meg az országot. A harmadik, az 1946-os B-listázást az apám még megúszta. Az 1949-est már nem. Ezt az évet én sem. A frissen Eötvös Lorándra átkeresztelt Pázmány Péter egyetemen. Én is áldozatul esem, ha professzorom, Bóka László két őse nem szerepelt volna a 19-es kecskeméti listán keresztapámmal együtt. A „közös” családi múltra emlékezve megmentett a kizárástól és a vele járó munkaszolgálattól. Őrületes, voltaképpen mulatságos csellel.

December elején állították össze titokban a kizárandó egyetemisták halállistáját „tisztogatási” célból, amit Sztálin születésnapja után hajtottak végre. 20-án magához hívatott Bóka, leültetett a szobájában, papírt tett elém, és azt mondta: maga most az előadásomon nem vesz részt. Ellenben ír egy dicshimnuszt egy ma élő képzeletbeli isteni személyről. Hexameterekben. Órája után visszajött, kijavította a hibás verslábaimat, majd hívta Sárikát, a szépséges titkárnőt. Sztálin címet adva versemnek, legépeltette s föltetette az egyetem központi, ünnepi újságja kellős közepére. Az én nevemmel természetesen. Három nap múlva ült össze a „halált” osztó bizottság. Amikor rám került a sor, Bóka közbeszólt: nem bánom, zárják ki, ám nem tudom, milyen visszhangja lesz annak, ha éppen az ünnepi Sztálin-vers íróját tesszük „lapátra”? Ettől betojtak a lihegenc kommunisták, és én maradtam.

Apámmal összefogva tehát, ősünk rossz szokását folytattuk. Szegény Nuska, vagyis az édesanyám (mindenki így hívta) meg retteghetett a családjáért, amíg élt. Lefogott, állástalan férj, krakéler fiú. Gyógyíthatatlan kislány. Könyörgött nekem: ne hepciáskodjak, mint az apám, inkább alázkodjak meg. Már nem bírja az izgalmakat, az örökös aggódást mindhárom családtagjáért.

Mások voltak szívesek rám kényszeríteni a családi hagyomány folytatását. A következő listázást 1968 őszén éltem meg. A televízióban. Grósz Károly, a rádió és a tévé közös párttitkára közölte velem, hogy kollégáim javaslatára az elbocsájtandók listájára kerültem.

Az osztályomon dolgozott mint főgyártásvezető az az egyik ÁVH-s, aki 1956-ban a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről géppuskázta a Parlament előtt tüntető tömeget. A másik jóságos lény egy hölgy volt. Életnagyságú fotója 1956 után a Köztársaság téri pártház előterében fogadta az odalátogatókat. 15 éves amazon, nyakában géppisztollyal. Mondhattam valamit a prágai tavaszról. 1993-ban visszakerültem a tévébe stúdióvezetőnek. 1994-ben ismét feketelistáztak, és az előkelő negyedik vagy ötödik helyet nyertem el.

Most meg Schilling Árpád listázna. És legújabban? Márki-Zay Péter a bírókat politikai nézeteik alapján. Minden elmúlik egyszer, de a listázás örök.

Óh, emberi gyarlóság. Baloldaliság és liberalizmus a neved!