Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Gyanítom, hogy az alábbi ügynek a súlyát talán most sem fogják átérezni. Mert akkor sem érezték át, amikor ez a köztudatban volt. Mert Önök nem akarnak, nem mernek vagy lusták tiltakozni. És nem értik meg azt, hogy folyamatos passzivitásuknak az eredménye az örökös megvertség érzete és a vereség. Emlékezzenek. Ha képesek rá. 2000 májusában a Magyar Nemzet sorozatban ismertette azokat az eseteket, amikor a Kádár-rendszerben ártatlan embereket lőttek le a magyar határon.

Németországban, ahol a rendszerváltás – ott „fordulatnak” nevezték, holott sokkal inkább volt „rendszerváltás”, mint nálunk – egyszerű „bekebelezéssel” teljesült, a demokratikus Nyugat-Németország jogrendjét kiterjesztették a szétesett NDK-ra. Felelősségre vonták és börtönre ítélték azokat, akik az egypártrendszerből menekülteket megölték, illetőleg kiadták a tűzparancsot. Börtönt kapott Egon Krentz kommunista vezér, a legfőbb felelős, és szabadságvesztésre ítélték a gyilkosságot végrehajtó határőrt. Magyarországon a bukott kommunista rendszerhez ezer szállal kötődő ügyészség mindent megtett, hogy a felelősök ne álljanak bíróság elé, mint ahogyan tette korábban a sortűzügyekben is.

Az Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért nevű – azóta anyagi támogatás hiányában már megszűnt – szervezet 1992 óta igyekezett áttörni a falat. Természetesen sikertelenül, hiszen az 1990-ben hatalomra jutottak elfelejtették alapvető kötelességüket. A rendszerváltást.

A szervezet a Szerdahelyi Szabolcs elnökletével működő Deport ’56-tal társulva 2000-ben újult erővel indított rohamot a határnál menekülőkre tűzparancsot kiadók elítéltetésére. De a Györgyi Kálmán vezette főügyészség minden kísérletet meghiúsított.

Ennek a levélnek az adja az aktualitását, hogy 2006. március 6-án a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága felülvizsgálati eljárása során felmentette az 1959-ben halálra ítélt és kivégzett Kristóf László volt csendőr főtörzsőrmestert. Őt azért végezték ki – koncepciós perben -, mert a kommunista Ságvári Endrét 1944 nyarán lelőtte egy olyan tűzharcban, amelyet Ságvári kezdeményezett. Annak ellenére, hogy Kristóf László parancsot teljesített, a Népszabadság március 16-i számában ismert balliberális értelmiségiek tucatjai (Agárdi Pétertől Wiener György MSZP-s képviselőig) tiltakoztak.

Ezzel szemben a jobboldali magyar értelmiség egyetlen – ismétlem, egyetlen – tagja nem hallatta a hangját akkor, amikor a Magyar Köztársaság ügyészsége megtagadta a tűzparancsot kiadók elleni eljárás megindítását. Holott a két esetnek – a fegyverrel lövöldöző Ságvári lelövésének és a szabadságot Nyugaton kereső fegyvertelenek megölésének – igen figyelemre méltó párhuzamai és ellentétei vannak.

Ez pedig egy megszállás alatt álló országban a tűzparancs teljesítése és az úgynevezett Radbruch-formula. A nemzetiszocialista bűnök vizsgálatánál merült fel ugyanis közvetlenül annak a kérdése, hogy nevezhető-e jogtalanságnak az, ami korábban jogszerű volt. Vagy-is visszamenőleg lehet-e jogtalan egy olyan cselekedet, amely elkövetése idején, egy másik rendszer keretein belül jogos volt.

Az erre igenlő választ adó joggyakorlat alapja a Radbruch-formula. Gustav Radbruch (1878-1949) a weimari köztársaság egykori igazságügy-minisztere, 1946-ban jelentette meg a „Törvényes jogtalanság és törvényfeletti jog” című cikkét, és ebben fogalmazta meg a róla elnevezett formulát, amelynek az a lényege, hogy a pozitív jogot akkor kell jogtalanságnak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ér el, hogy a törvénynek az igazságosság előtt meg kell hátrálnia.

Németországban a berlini falnál leadott lövésekért felelősségre vonták a határőröket és az „ideológiai tűzparancs” kiadóit, annak ellenére, hogy a „Határ védelméről szóló” NDK-törvény lehetővé tette a lőfegyver használatát az illegális határátlépés megakadályozása érdekében.

Az egyesített Németországban a berlini bíróság a Radbruch-formulát hívta segítségül, amikor az az 1992. január 20-i döntésében kifejtette, hogy „Az a minden civilizált államban uralkodó meggyőződés, amely az emberi jogok védelmét szolgáló nemzetközi egyezményben is kifejezésre jutott, kimondja, hogy az embernek az élethez való jogát fokozott védelemben kell részesíteni. Az […] emberélet kioltása csak akkor megengedhető, ha azt az erőszak alkalmazásának sürgős szüksége indokolja (kiemelés tőlem – L. I.). Ez a megállapítás a jog magjához tartozik, amelyet minden civilizált nép közös jogi meggyőződése alapján semmilyen törvény vagy felső utasítás nem sérthet. A határ védelméről szóló törvényben megnevezett jogosítványt, amely kimondta, hogy azon személyek, akik engedély nélkül akarják elhagyni az országot, szükség esetén lelőhetők, jogilag figyelmen kívül kellett volna hagyni, mert a lövésre feljogosító körülmény (a jogtalan határátlépés) az alkalmazása következtében lehetséges következményekkel olyan elviselhetetlen viszonyban áll, hogy egy ilyen szabályozás nem érdemel tiszteletet és vele szemben az engedelmességet meg kellett volna tagadni.”

A Német Legfelsőbb Bíróság az 1992. november 3-án tartott sajtótájékoztatón leszögezte: „Az NDK elviselhetetlenül és durván megsértette az élethez való, valamint az ország elhagyását biztosító általánosan elismert és minden állam által tisztelt jogot.”

Ezért a Német Legfelsőbb Bíróság arra következtetésre jutott, hogy a határ védelméről szóló törvényben biztosított büntethetőséget kizáró okot figyelmen kívül kell hagyni, mivel magasabb szintű jogelveket sért.

A magyarországi ügyészek nemcsak a Radbruch-formulával voltak tisztában, hanem azt is tudták, hogy a magyar joggyakorlat számára rendelkezésre áll az Emberi Jogok Európai Egyezménye 7. cikkének 2. pontja, ami lehetővé teszi a visszaható hatály tilalmának feloldását a belső büntetőjog számára, ha az a nemzetközi jog által is üldözött cselekményre vonatkozik. Tehát szemben a németekkel, akik ezt a paragrafust csak fenntartással fogadták el, itt az említett egyezményre is lehet hivatkozni.

Az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló egyezmény 7. cikk 1. pontja szerint: „Senkit sem szabad elítélni olyan cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése idején a hazai vagy nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény. Ugyancsak nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni.” Ugyanezen cikk 2. pontja viszont kimondja: „Ez a cikk nem zárja ki valamely személy bíróság elé állítását és megbüntetését olyan cselekmény vagy mulasztás miatt, amely elkövetése idején a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek szerint bűncselekmény volt.”

A magyar ügyészségnek erről más volt a véleménye akkor, és a magyar jobboldali értelmiség egyként hallgatott. Mint hallgat gyakorlatilag 1990 óta csaknem minden olyan esetben – tisztelet a kivételes alkalmaknak és az alkalmanként tiltakozóknak -, amikor alapvető jogait tapossák sárba.

Akik viszont a másik oldalon a kivégzett Kristóf László csendőr nyomozó törzsőrmester felmentése elleni indoklás ellen tiltakoztak – mert az állítólag utat nyit a „fasiszta” és „szélsőjobboldali” ideológiai reneszánsza előtt -, nyilván olyannyira „konszolidáltnak” tekintik a Kádár-korszakot, hogy meg vannak arról győződve, az már a hatvanas évek közepétől egyfajta jóindulatú, tekintélyuralmi rendszer volt, amelytől távol állt ártatlan emberek meggyilkolása.

Ezzel szemben a Kádár-rendszer még 1989 nyarán is gyilkolt. Pontosan 1989. augusztus 21-én, amikor Kovács Zoltán határőr aznap este 8 órától teljesített járőrszolgálatot a magyar-osztrák határon, a zsirai „működési területen”. Fél tizenegykor járőrtársával arra lettek figyelmesek, hogy egy férfi és egy nő egy kisgyerekkel a határ felé tart. A határőr a kis csoportot megállásra szólította fel. Miután nem álltak meg, világító rakétát lőtt fel és figyelmeztető lövéseket adott le. A család ennek ellenére továbbment a határ felé. Amikor Kovács a határhoz ért, a nő és a kisgyerek már átjutott a műszaki záron, míg a férfi szembe fordult a határőrrel, akit a nála lévő kézitáskával megütött és dulakodni kezdett. Ennek során mindketten a földre kerültek, ahol – olvasható dr. Váradi Gyula ezredes, a Győri Katonai Ügyészség 2000. április 3-i, határozatában, amely elutasítja az eset megnyitását – „a fegyver működésbe lépett és a lövedék a polgári személy száján keresztül behatolva annak azonnali halálát okozta”.

A halottat azonosították. Kurt Werner Schulz NDK állampolgárról volt szó, akivel élettársa, Gundula Schafitel és annak gyermeke kísérelte meg, hogy Ausztriába jusson. Ennyit a konszolidált Kádár-korszakról és annak apologétáiról.

De most folytassuk. A Ságvárit lelövő csendőr felmentését kimondó Legfelsőbb Bíróság indoklását a Népszabadságban bírálók egyike pontosan a Radbruch-formula alkalmazásának elmulasztása miatt támadta. Radbruchot idézve az egyik bíráló például azt írta, hogy „1945-ben Németország amerikai övezetében törvényben mondták ki, hogy azok a cselekmények, amelyek a nácizmus és a militarizmus ellen irányultak, nem büntethetőek”. De mint fentebb kiemeltem, még Radbruch is azt mondta, hogy embernek az élethez való jogát fokozott védelemben kell részesíteni. „Az […] emberélet kioltása csak akkor megengedhető, ha azt az erőszak alkalmazásának sürgős szüksége indokolja.” Márpedig a szovjet csapatok által megszállt Magyarországról a szabadságot kereső, fegyvertelen menekültek lelövése Radbruch szerint sem megengedhető, hiszen náluk az erőszak alkalmazásának semmiféle sürgőssége nem volt „jelen”, addig a terrorista, fegyverrel tüzelő Ságvárinál a Radbruch-formula védelme nem érvényes.

A Népszabadságban a Radbruch-formulát előrángató bíráló a Ságvári-ügyre rátérve azt írta, hogy „1944. március 19-én megszűnt a magyar állam szuverenitása, ezzel a kormányzat legitimitása, és ennek következtében csorbult a magyar jogrend le-galitása is… Márpedig ha hiányzik a legalitás, akkor nem lehet beszélni a jogos védelem hiányáról sem, vagy ez a kategória legalábbis nem értelmezhető.”

A kivégzett csendőr felmentésének indoklása miatt felháborodók vajon miért felejtik el megemlíteni, hogy Magyarország a II. világháború után éppen úgy nem volt szuverén, mint 1944. március 19-e után a II. világháború végéig? És vajon miért nem tiltakoztak az ellen, hogy a szovjetek által megszállt Magyarországon fegyverteleneket lőttek le? Azért, mert a szabályzat akkor úgy rendelkezett? Vajon a kádári tűzparancs mitől volt jobb, mint a csendőri tűzparancs? Akkor miért nem kérte a balliberális értelmiség számon a Radbruch-formulát, a határon történt öldökléseket teljesen rendben lévőnek tartva? Holott Ságvári tűzharcban esett el, ő lőtt először, míg a szerencsétlen határátlépőkre vadásztak (amit nevezzünk embervadászatnak). Vajon a kettős mérce miatt így ismét hiteltelenné vált balliberálisok nem attól rettegnek, hogy ha valaki megkérdőjelezi a 44-es kormány legitimitását, törvényességét, akkor lenne, aki megkérdőjelezné a Kádár-kormány legitimitását, tekintettel a kivégzésekre és sortüzekre is?

E kérdések – ismerve a balliberális értelmiséget, vagyis a százmilliós hekatombát maga után hagyó kommunista rendszer részeként működő MSZMP utódpártjának, az MSZP-nek támogatóit – szinte feleslegesek, mert választ nem kapunk rájuk.

De arra végre szeretnék választ kapni, hölgyeim és uraim, hogy Önök mi a fészkes fenét csinálnak? Bekakálva ülnek otthon? Meddig? Legalább szavazni menjenek el a Fideszre most már mindannyian ott, ahol nem dőlt el a sorsunk és utána, a jövő héttől, beszélünk a Fideszről, amelyik szintén éppen úgy nem tiltakozott a határon lelőttek ügyében, mint a rendszerváltás elszabotálásának oly sok sarkalatos esetében.