Tényleg nagy volt a csönd Washingtonban. Pont olyan zavart csönd, mint amikor itt kérdeznének meg egy »emberi jogokra érzékeny« SZDSZ-es gazbembert, hogy mi a véleménye az embereket lefejező szaúd-arábiai diktatúrát támogató Egyesült Államokról." A szaúdi uralkodóházat tehát éppen azokkal szemben támadtam, akik azt állították, hogy a szaúdi Arab News-ban Istvan Horkai néven cikket írtam. Azt most tegyük zárójelbe, hogy Gyurcsány kifogásolt kijelentését természetesen mélyen elítélem és a magyar nemzeti érdekekre károsnak tartom. Az MTV is beszállt annak terjesztésébe, hogy engem "sejtenek" a Horkai-cikk (valójában cikkek) mögött. Természetesen a rólam rutinszerűen hazudozó Népszabadság is, amely képes volt leírni azt, hogy engem az amerikai FBI köröz (most nyilván éppen Brüsszelben).

A szakma "legjobbjának" e paragonját szintén intenzíven érdekelte a kérdés, vagyis az, hogy ki is Horkai. Hogy olvasóinak egyértelmű legyen, ki is lehet a szerző, sunyi írásának ezt a címet adta: "Lovas: nem vagyok Horkai". Ugyanarról a lapról van szó egyébként, amely eddig egyetlen sorral nem mutatott érdeklődést azon igen nagy horderejű vád iránt, amelyet egy volt elhárító hangoztatott még a televízióban is, és amely szerint a Somogyi Zoltán-féle Political Capital listázását és az egész listázási affért egy kormánytisztviselő az izraeli titkosszolgálat megrendelésére koordinálja a magyar titkosszolgálat meggyöngítése céljából. A "csöpögő nyálú hatalomsóvárak (szerzői jog: Németh Imre)- szelektív érdeklődése, mondhatnám. De hogy a Népszabadság még inkább rám terelje a gyanút, február 25-i cikkét így fejezte be: "Az Arab News szerkesztőségi rovatának szerkesztője lapunknak elmondta: az István Horkai névvel jegyzett, Magyarországról szóló tudósítások nem Budapestről érkeztek a dzsiddai szerkesztőségbe, hanem Magyarországon kívülről küldi azt a szerző faxon."

Áhá, tehát Brüsszelből, csaptak le a "bizonyítékra" azonnal a csöpögő nyálúak (copyright by Németh). Míg a közszolgálati MTV Híradója azt állította, hogy "a magyar sajtó úgy tudja" Gyurcsány "tréfájáról" a lapot először Horkai tájékoztatta, addig a másik "komoly" hírforrásból az derül ki, hogy Horkai faxon érintkezik az Arab News-zal. Nos. Elképzelhető-e a józan ész fényében, hogy a magát a Közel-Kelet vezető angol nyelvű lapjaként aposztrofáló újság nem a budapesti szaúdi követségtől és a rijádi külügyminisztertől értesül Gyurcsány "tréfájáról", hanem tőlem, aki mellesleg évek óta e-mailen küldi minden irományát olyan lapoknak, amelynek van e-mail címe? Nehezen. De haladjunk tovább, mert nemsokára vízbe ugrik egy gorillánál is nagyobb majom, amely egyszerre leplez le három jó barátot, a szaúdi, a washingtoni és a magyar uralkodók közös érdekeit – talmi látszatok ellenére.

Február 26-án Budapestről kaptam egy telefont egy fiatalembertől, aki elmondta, hogy ő írt Horkai néven a szaudi lapba, és igazán sajnálja, hogy "ezt is rám verik". Elmondta, munkahelye miatt nem vállalhatja igazi nevét. Mondtam, sebaj. Azt is elmondta, hogy Budapestről küldte a cikkeket a szaúdi lapnak, természetesen e-mailen. Ez a dolognak a kevésbé érdekes része. Az érdekesebb most következik. Ugyanis én az első Horkai-levél megjelenése előtt egy nappal egy hosszabb cikket küldtem – természetesen angolul – az Arab News főszerkesztőjének, Khaled Al-Maeenának, akit a különféle balliberális lapok hol az újság egyik szerkesztőjének, hol a lap újságírójának becézték és a nevét a legkülönbözőbb változatban írták le.

A cikk nagyon kemény volt. Sokkal keményebb a Horkai-cikkeknél. Annyit talán említenem sem kell, hogy stílusában tökéletesen belefért bármelyik nyugati, fősodratú lap által megszokott keretekbe. És hogy egy kicsit előrerohanjak, mielőtt a csöpögő nyálúak stb. (szerzői jog: Németh Imre) még erősebben nyálaznának, ugyanezt a cikket később a budapesti angol nyelvű hetilap főszerkesztője hajlandó lett volna mintegy negyven százalékkal rövidebb terjedelemben közölni, tekintettel a náluk megszokott véleménycikkek hosszúságára. Csakhogy az Arab News főszerkesztője még csak nem is reagált. Akkor sem, amikor másodszor küldtem el neki a cikket. Természetesen nem faxon, hanem a gyorsabb és külön pénzbe nem kerülő interneten, amelynek az is az előnye, hogy a címzettnek nem kell a faxról begépelnie rendszerébe. Mindez legalább három dolgot jelent.

Az egyik az, hogy vagy a Népszabadság hazudott, hiszen a Horkai-cikk nem faxon érkezett külföldről. A másik az, hogy az Arab News "szerkesztőségi rovatának szerkesztője" hazudott a Népszabadságnak és a Népszabadság e hazugságot adta tovább. A dolog legfontosabb jelentése azonban a harmadik. Mégpedig az, hogy a valódi magyarországi viszonyokat ismertető cikkem túlzottan meredek volt az "Arab News"-nak, mert úgy érezhették, az sérti a szaúdi ház és a Bush-ház stratégiai kapcsolatának egy marginális pontját, ami a magyarországi status quo értelmezésére vonatkozik. Hogy a két ország között milyen szoros a viszony, azt nem egy könyvben írták már le.

A legjobban talán Craig Unger, a New York Observer, a Boston Magazine, A New Yorker, az Esquire, a Vanity Fair és hasonlóan nehézsúlyú lapok veterán újságírója, a House of Bush/House of Saud: a világ két leghatalmasabb dinasztiája közötti titkos kapcsolat címén tavaly megjelent könyvében, amely hosszú ideig szerepelt a New York Times bestseller listáján. De ugyanerről 2003-ban írt egy kevésbé jó könyvet – vagyis a két család harmonikus együttműködéséről – a szintén veterán francia újságíró, Eric Laurent is.

Nyilván a két könyv ismertetését – amely nemrégiben jelent meg a Magyar Nemzetben – nem olvasták túlzott örömmel sem a budapesti amerikai, sem a szaúdi nagykövetségen. De ami most következik, azt e két helyen még kevesebb örömmel olvassák majd. Mégpedig azt, hogy Washington és Rijád hihetetlen mennyiségű port hint a világközvélemény szemébe. Ez pedig a kettőjük kapcsolatának egy kevéssé ismert aspektusa.

A szaudi "demokratizálási" folyamat és az Izrael, valamint a zsidók iránt szaúdi viszony. Bush feltétlen Izrael-barát neokonzervatívjai által kidolgozott és az elnök által átvett új közel-keleti stratégia lényegében az, hogy a Közel-Keletet "demokratizálják", mert úgy gondolják, ezzel biztonságot és kényelmes helyzetet biztosítanak Izraelnek. Igen ám, de mi legyen Szaúd-Arábiával, amely a Washingtont amúgy állítólag olyannyira zavaró antiszemitizmusnak (emlékezzünk Nancy Goodman Brinker nagykövet itteni kijelentésére – pestiesen szólva gigantikus gurítására -, aki szerint a budapesti elitéhez hasonló antiszemitizmussal ő még sohasem találkozott) a melegágya és a világon talán a legnagyobb, állami szponzorálású propagálója? Nemrégiben a mindinkább a multinacionális cégek tulajdonába kerülő média (az NBC amerikai televíziós hálózatot például egy olajtársaság vette meg) mélyen hallgatott arról, hogy míg Szaúd-Arábiában most először valóban tartottak választásokat és erről Grönlandtól Patagóniáig minden lap beszámolt, beleértve az itteni lapokat is, addig azzal egy időben – és ehhez a térséggel foglalkozó szaklapokat kellett elolvasni, hogy megtudjuk – a választásoknál egy sokkal fontosabb eseményre is sor került. Ehhez tudni illik, hogy a szaúdi uralkodóknál az egész antiszemitizmus-biznisz egy jó trükk.

Nem véletlen, hogy e vad antiszemitizmustól sem Washington, sem Tel-Aviv, sem Charles Gati, sem Tom Lantos, sem az SZDSZ nem kap sokkot, noha ha ennek tízezred része elhangzana akár Párizsban, akár Budapesten, megindulnának azok, akik és amik ilyenkor el szoktak indulni. A szaúdiaknál az antiszemitizmus célja kizárólag funkcionális: a szelep feladatát tölti be. Kielégítik a vahhabita lakosság lelkületének reakcióit. Hogy leszereljék a lakosságot. Mert a lényeg nem változik: Rijád Washington katonai szövetségese és ujjat nem emelné Izrael ellen. Ellentétben Huszein Irakjával, Iránnal vagy a Libanonban működő Hezbollah szervezettel, amely a huszonkét éven át Dél-Libanont megszálló izraeli csapatokat űzte ki hajthatatlan magatartásával.

A következő történt tehát Szaúd-Arábiában. Ahogyan a világsajtó a választásokkal volt elfoglalva, Rijádban nagy csendben egy ultrakonzervatív vallási vezetőt, Abdullah bin Szaleh al-Obaidot nevezték ki az új oktatási miniszterként a reformernek számító Mohammed al-Rasíd helyébe. Ez magyarra fordítva körülbelül annyit jelent – és most bocsánat a képletes bohóckodásért, amelyet csupán az érzékeltetés miatt vetek be -, mintha nálunk Gyurcsány Ferenc Magyar Bálint helyett Bácsfi Diánát nevezné ki oktatási miniszternek.

Sőt. Szaúd-Arábiában ugyanis az oktatási miniszteri poszt még a budapestinél is sokkal fontosabb. Ez a kinevezés – a kételkedők kérdezzenek meg bármely szaúdi szakértőt – volt a királyságban a legfontosabb esemény a 2001. szeptember 11-i támadás óta. Az üzenete pedig az volt a vahhabitáknak, hogy "nyugi", az iraki háború nyomán bekövetkező és kikényszerített helyi választások nem a gyűlölt nyugati koncepció, a demokrácia terjedésének bizonyítéka, hanem elterelő hadmozdulat, amelynek örve alatt végre egy igazi vahhabitát lehet kinevezni a Szaúd-Arábiában legfontosabb minisztérium, az oktatás élére. És egyben ez volt a végső szög, amelyet a szaúdi "demokratizálási folyamat" koporsójába vertek. Hogy megtudjuk, Abdullah bin Szaleh al-Obaid milyen iskoláskönyveket fog nyomtatni a már jelenleg is a legdurvább antiszemitizmust fröcskölő könyvek zsidógyűlöletének erősítésére, egy évnél hosszabb ideig nem kell várni. Al-Obaidról annyit, hogy 2002-ig ő vezette a Muzulmán Világligát és a Nemzetközi Iszlám Segélyszervezetet, amely szervezetek nyakig ülnek a vahhabita ideológiában.

Az amerikai pénzügyminisztérium például az utóbbit terrorista szervezetnek kívánta nyilvánítani. Persze sikertelenül. Al-Obaid egyébként az iszlámról 2002-ben írt könyvében "néhány olyan médiaközpontot" tett felelőssé a terrorizmus és az iszlám összekapcsolásáért, amelyet "nyugati zsidók uralnak". Ha mindez jó Washingtonnak, akkor persze e levél erejéig nekem sincs bajom mindezzel. A szaúdi lefejezési gyakorlattal sem (szintén e levél erejéig), mert Washingtontól – és az SZDSZ-től – sem hallottam túl sok tiltakozást ellene.

Egy dologgal azonban súlyos bajom van. Mégpedig a Horkai-cikk körüli hazudozással. Ezért a következő ajánlatot teszem: ha az Arab News főszerkesztője bebizonyítja, hogy a Horkai-cikket külföldről faxolták, egymillió forint jutalomban részesül tőlem. Nekem elég, ha a fax fejlécét és a Horkai-cikk néhány sorát e szerkesztőségbe elküldi fakszimile közlésre. Ha azonban nem az Arab News hazudott, hanem a Népszabadság, bűnét jóváteheti azzal, hogy teljes terjedelmében közli az Arab News által nem kedvelt cikkem hiteles fordítását.

Szerény kérés egy ilyen terjedelmű hazugsághadjárat után, nem? Ha pedig mindkét fél kussol, Bencsik Andrással való konzultációt követően netán e lapban közöljük a cikket magyarul, mert terjedelme, teljesen véletlenül, pontosan megegyezik e levél terjedelmével.