Jean Daniel igazgató Le Nouvel Observateur Párizs

Tisztelt Uram! Hetilapjuk júliusi-augusztusi különkiadásában „sorozaton kívüli” számot szentelnek Niccolo Machiavellinek, az európai politikai gondolat egyik legnagyobbik alakjának. Hogy nálunk hamisítatlan olasz nevét miért ejtik németesen „ch”-val, miközben a „Münchent” sajnos túlságosan sokan „Münkennek”, azt én nem tudom, de tény, hogy egy olyan országban, ahol a „reklámelit” az „Ace”-ről azt hiszi, hogy az olasz szó és „acsénak” ejtendő, ott minden előfordulhat. De ez csak kitérő. 83 oldalas különszámuknak semmiféle apropója nincs, és ezt én külön értékelem. Se ötszáz éves évforduló, se semmi. Csak azért állították össze ezt a számot, mert – mint ön írja Miért Machiavelli? című előszavában – Machiavellit „nem ismerik”. Nálunk is alig, de remélhetőleg ez megváltozik azon kollokvium-sorozattal, amelyet különböző európai városokban tartanak 2007 és 2013 között A fejedelem szerzőjéről egyebek között Budapesten is. Mivel mindenkinek joga van szubjektívnek lenni, ha megkérdeznének, mely szerzők legalább felszínes ismeretét ajánlanám a magukat jobboldalinak nevező magyar politikusoknak a mai körülmények között, feltétlenül Machiavellire, Szun Cura és Li Kuan Jura gondolnék, akinek egyébként rendkívül tanulságos önéletrajzát ugyanúgy elfelejtették a legutóbbi jobboldali kormány idején magyarra fordítani, mint oly sok más, pótolhatatlan könyvet. Amikor azt írják, szinte nincs politikai gondolkodó, akinek pragmatikus eszméi még félezer év távolából is annyira aktuálisak, mint az egykori Firenzei Köztársaság második titkáráé, beleértve a mai média megértését, teljesen igazuk van. És hogy a mai magyar valóságra ez mennyire érvényes, idézem a válogatásuk második Machiavelli-idézetét: „…megjegyzendő, hogy az embereket simogatni kell vagy megsemmisíteni. Ugyanis a könnyű sértésekért bosszút állnak, de a súlyosakért erre nem képesek; márpedig ha egy embert bántani kell, akkor annak olyannak kell lennie, hogy ne kelljen félni a bosszújától”. Vagyis ha valaki nálunk machiavellista, az Gyurcsány. Különkiadásuk nyomán egyébként hatalmas és parázs vitát kellene indítani a magyar jobboldali nyilvánosság előtt arról, vajon igaza volt-e Machiavellinek abban, hogy a cél szentesíti az eszközt. Amivel egyetértek – talán azért is, mert életem során gondolataim alakulására a legerősebb hatást jezsuita szerzetesek tették. A mai magyar viszonyokra alkalmazva ez az elv nekem azt jelenti, hogy míg a másik oldal a leggonoszabb céljai elérése érdekében a leggonoszabb eszközöket veti be, a jobboldalnak az ország felvirágoztatása érdekében alkalmazni kellene mindazon eszközt, amelyeket Machiavelli Cesare Borgia legyőzésére ajánlott. Csakhogy ez sajnos nehezen várható egy olyan jobboldali politikai elittől, amely az ellenfeleiről szerzett 17 évnyi tapasztalat után is még az MSZP „hazafias érzésére” apellál. Amivel viszont kiadványukban mérhetetlenül nem értettem egyet, az záróesszéjük volt, amely Montaigne-t és Machiavellit hasonlítja össze. Marcel Conche ezt írja: „Machiavellinek az a hibája, hogy abszolút értékkel ruházza fel azt, aminek éppen nincs abszolút értéke: a haza és az állam lenne a legnagyobb jó, és a patriotizmust, valamint a cívisséget nevezi jónak. Két hónappal halála előtt azt írta: »Jobban szeretem hazámat a lelkemnél«. Alárendeli az egyént az államnak. Szemben Montaigne-nyel, akinél az abszolút érték az egyén és az egyéni tudat integritása, de nem az állam”. Önök balliberális folyóirat, ami sok mindent megmagyaráz. Az pedig ugyanakkor Machiavelli, Sun Cu és Li Kuan Ju igazát támasztja alá, hogy a harmadik évezredben azok az országok fejlődnek igazán gyorsan és húznak el a versenytársaik előtt a globális versenyben is, amelyek nem Montaigne receptjét követik. Hahaha!

A törvényesség védelmezőinek Magyarország

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Én egyáltalában nem fejezem ki véleményemet e levélben, csupán kételyeimet. Kételyeim elsősorban arra irányulnak, hogy önök következetesek-e. Vajon ha Magyarországon a Gyurcsány-kormány alatti berendezkedés már nem demokratikus, mint állítják, akkor az ellenzéknek kell-e ragaszkodnia a demokratikus játékszabályokhoz? A választ nem tudom, csupán felteszem a kérdést. Az ifjabb Martin Luther King 1963-ban a birminghami börtönből kicsempészett levelében azt írta: „Nem szabad elfelednünk azt, hogy minden, amit Adolf Hitler tett Németországban, »törvényes« volt, és minden, amit a magyar szabadságharcosok tettek Magyarországon, »törvénytelen«”. Vajon lett-e volna szabadságharc Magyarországon, ha a magyar felkelők, mint olyanok, akik demokratikus rendet szerettek volna, magukra nézve betartják a demokrácia játékszabályait olyanokkal szemben, akik minden eszközzel saját zsarnoki hatalmukat kívánták az örökkévalóságig meghosszabbítani? Amikor a rendőrség, a Gyurcsány-kormány erőszakszervezete megszünteti a nyomozást a tavaly október 23-án gumilövedékkel megvakított férfi feljelentéseinek ügyében, akkor ezzel a kormánnyal szemben helyénvaló-e a demokrácia valamennyi játékszabályának betartása? Amikor a kormány alá gyűrt ügyészség a fél szemére megvakult férfi esetének kivizsgálása érdekében nem volt hajlandó beszerezni a térfigyelő kamerák vagy a tévétársaságok felvételeit és nem hallgatta meg azokat sem, akik az eszméletlen férfit a mentőhöz vitték, akkor e kormánnyal szemben helyénvaló-e a demokrácia valamennyi játékszabályának betartása? Egy olyan ügyészségről van szó, amelyről tudható, hogy nincs az a súlyos bűncselekmény, amely ügyében ne a bűnelkövetők érdekében járna el, ha azok a kormány vezető tagjai. És egy olyan igazságszolgáltatási rendszerről, amely lehetővé teszi, hogy a jogerősen börtönre ítéltek szabadon sétálgathassanak, mert őket kormánybeli patrónusaik a törvények fölé emelik. Vajon nem kellene-e teljes mértékben átgondolniuk eddigi stratégiájukat, mert ahogyan egy sötét, elhagyatott utcában hasfelmetsző Jack-kel szemben nem sok esélye van a Havard Egyetem oktatói klubjában szokásos szabályokat betartóknak, önök végzetesen elveszíthetik azt az esélyüket, hogy helyreállítsák az ennek az országnak az üdvét szolgáló rend helyreállításának akár a látszatát is?

Paul Craig Roberts A Reagan-kormány helyettes pénzügyminisztere Egyesült Államok

Tisztelt Roberts Úr! Még azokat is meglepte július 16-án a népszerű amerikai CounterPunch-ban megjelent cikke, akik már hozzászoktak az önnek nagy népszerűséget és tiszteletet hozó szókimondásához. Cikkét így kezdi: „Ha a kongresszus nem indítja meg Bush és Cheney alelnök ellen a vádemelési eljárást, egy éven belül az Egyesült Államok Iránnal háborúzó rendőrállam lehet.” Szép kilátások. Mivel a földi életet fenyegető két, legfontosabb témának egyikéről írt cikkét (a másik a globális felmelegedés) e hetilap olvasói nem feltétlenül ismerik (annak kivonata egyébként megjelent a Magyar Nemzetben), azt összefoglalom. „Igen sok figyelmes ember azt gondolja, hogy a Bush-kormány azért nem hajol meg a szakértők tanácsa és a közvélemény előtt és kezdi meg kivonulását Irakból, mert a kormány népszerűtlen helyzetét hamis zászló alatt elkövetett hadműveletekkel akarja megmenteni, amelynek nyomán azután a háborút ki tudja terjeszteni Iránra”. A „hamis zászló” alatt elkövetett hadműveletek alatt ön a történelemben nemegyszer elkövetett „öntámadásokat” érti, amelyeket azután az elkövető ellene irányuló agressziójaként beállítva lecsaphat a hamisan megvádolt támadó ellen. Röviden: az Egyesült Államok terrortámadást hajthat végre maga ellen, mint ahogyan, írja ön, Hitler annak idején felgyújtatta a Reichstagot saját teljhatalma megszilárdítása érdekében. „Chertoff (belbiztonsági miniszter – L. I.), Cheney, a neokon nácik és a Moszad a legnagyobb lelki nyugalommal tennék meg ezt a szívességet a republikánusoknak, akik lehetővé tették Bushnak, hogy két jogosulatlan háborút indítson el, miközben Iránt majd megtámadják egy harmadik háborúban.” Az álterrortámadás megrettentené az amerikaiakat és elfogadnák a szükségállapotot, ha Bush ennek nyomán elrendelné, valamint ismét bevezetné a kötelező katonai szolgálatot. De az sem elképzelhetetlen, hogy a kormány egyszerűen lehetővé teszi valamelyik terrorcsoportnak a tervezett merényletének végrehajtását, írja. A média azután alázatosan úgy tálalná e terrortámadásokat, mint amelyek megerősítik a neokonok iszlámgyűlölő politikáját, „amelynek a szándéka minden olyan közel-keleti kormány elpusztítása, amely nem amerikai bábállam. A siker révén az amerikaiak a kezükbe kaparinthatnák a kőolajat, de a fő cél, hogy kiküszöböljenek mindenfajta ellenállást azzal szemben, hogy Izrael Palesztinát a Nagy Izraelbe kebelezze be”. Vajon egy olyan kormány, amely eddig hazugsággal indított meg két háborút, visszariadna egy újabb hazugságtól? – teszi fel ön teljes joggal a kérdést. Én is felteszem. De mivel a témát ön hozta fel, egy sokaknak nagyon kellemetlen kérdést teszek fel. Mint nyilván tudja, a neokonok és e téren az őket szolgaian követő magyarországi balliberálisok is olyan sokszor sulykolták, hogy az, aki kimondja az „összeesküvés” szót, azonnal társítja vele az „elmélet” szót. Így ott tartunk, hogy a saját fejükkel való gondolkodásról lemondott emberek az „összeesküvés” szót képtelenek kimondani az „elmélet” szó nélkül és így a kettőt összevonva azonnal „összeesküvés-elméletről” beszélnek, ha olyanokról hallanak, mint amit ön mond. Nyilván lesznek sokan, akik az ön feltételezését így is intézik majd el: ön megbolondult és már „összeesküvés-elméletekben” hisz. Csakhogy ez a vád az önt ezzel vádlók ellen fordítható, mégpedig gyilkos módon. Ugyanis mi az „összeesküvés-elmélet”? Az, ha valaki összeesküvést állít úgy, hogy semmiféle ténynek vagy bizonyítéknak nincs a birtokában. Nos, nézzük a 2001. szeptember 11-i terrormerényleteket. Nekem azok szerzőiről semmiféle teóriám nincs. De vannak, akiknek van. Így a nyugati kormányoknak, akik tényként állítják, hogy azokért az al-Kaida a felelős – pontosabban annak feje, Oszama bin Laden. Igen ám, de eddig ennek a teóriának semmiféle bizonyítékát nem tárták a világ elé, noha azt a terrortámadások után megígérték. Azt viszont tudjuk, hogy Bush, Cheney, Tony Blair és társai azt hazudták: az azóta felakasztott iraki diktátor, Szaddám Huszein keze is tevőlegesen benne volt e merényletekben. Kiderült, hazudtak. Semmiféle bizonyítékot nem tudtak feltárni erre vonatkozóan. Vagyis: a szeptember 11-i merénylet szerzőségére vonatkozó mindenfajta „öszszeesküvés” feltételezése „elmélet”. Összeesküvés-elmélet. Márpedig ha nekik ezt szabad, miért nem gondolhatnak ki mások olyan elméletet, hogy a szeptember 11-i terrortámadásokat nem az al-Kaida vitelezte ki? Hangsúlyozom még egyszer: sejtésem sincs, hogy ki volt az értelmi szerző. Viszont nem kreálok elméleteket. Mint ahogyan ön sem. Csupán azt jelentette ki, akik egyszer már becsapták a világot, miért ne csaphatnák be még egyszer? Vagyis ön tényekre alapozva mond egy ítéletet azokkal szemben, akik összeesküvés-elméletüket erőnek erejével kényszerítik a világra és azt akarják elérni, hogy akik az ő összeesküvés-elméletüknek nem hisz, az ellenség. Amiben tulajdonképpen igazuk van.