Tóth Gy. László barátomnak

IV. rész Kedves Laci! A múlt héten azzal kezdtem, hogy hozzád írt levelem harmadik részét az azt megelőző egy hét alatt történt súlyos események miatt a tervezetthez képest meg kell változtatnom. Most még fontosabb eseményekre került sor, amelyekre e levél elején ki kell térnem. Az események mindegyike fő tételemet támasztja alá. Azt, hogy miközben jórészt saját hibánkból itt már szinte a végjátékot éljük át, addig a világon igencsak üdvös fordulatnak lehetünk tanúi: egyre gyorsabban haladunk a nekünk jó irányba, vagyis az Amerika által dominált világból egy többpólusú világ kialakulása felé, amelyben Magyarországnak egyre nagyobb játéktere lehetne, ha a kínálkozó lehetőségeket kihasználnánk.

Az említett események egyike az volt, hogy a nyugati világ hírközlő szervei vezető hírben számoltak be: Putyin-ellenes tüntetésre került sor Moszkvában, amelyen mintegy kétezren vettek részt. Egy 145 milliós országban. Talán mondanom sem kell, hogy mindebben a megdöbbentő nem az érdektelen – mert kis létszámú – tüntetés ténye, hanem az, hogy a médiumokat ez vezető hírben foglalkoztatta. Azon médiáról van szó, amely egy olyan tüntetésre nem kíváncsi, amelyen akár negyedmillióan vesznek részt, ha azt nálunk, egy tízmilliós országban rendezi az ellenzék a jelenlegi kormány ellen. Kivéve persze, ha vér folyik. A moszkvai tüntetést az Egyesült Polgári Front élén álló volt sakkvilágbajnok, Garri Kaszparov rendezte. Kaszparovot jellemezhetjük úgy is, mint egy vegytiszta SZDSZ-es ottani megfelelőjét, akinek Putyin-ellenes cikkeit óriási örömmel közli a véleményoldalain teljes mértékben neokonzervatívvá vált Wall Street Journal nevű amerikai pénzügyi lap. Jellemző, hogy Kaszparovnak még úgy sem sikerült több embert az utcára vinnie, hogy a tüntetésen még a hithű kommunisták is megjelentek (Putyin ellen tüntetve persze). A lakossági arányt figyelembe véve tehát a Putyin-ellenes erők Amerika által oly nagy jóindulattal nézett – és netán támogatott – vezetőjének annyi tüntetőt sikerült összetrombitálnia, mintha nálunk egy kormányellenes demonstrációra 125-en verődnének össze. Ha pedig a francia hírügynökség, az AFP budapesti irodájának hazugságskáláján csökkentenénk tovább az eredményt (mint írtam, szerintük Orbán október 23-i megemlékezésén négyezren voltak jelen), akkor ez azt jelenti, hogy a moszkvai Vörös téren két és fél ember tüntetett, hiszen az Astoriánál minimálisan kétszázezren voltak jelen és még a Vince Mátyás-féle MTI is százezres számot adott meg. Ebből a számból több következtetés is levonható. Az egyik az, hogy teljesen hitelesek azok a felmérések, amelyek a „diktatórikus” Putyinnak 80 százalékos tetszési indexet mutatnak ki – miközben, tegyük hozzá, a „demokrata” Bush tetszési indexe 30 százalékos. A másik, ennél lényegesen fontosabb következtetés pedig az, hogy az amerikaiak teljesen esélytelenek az orosz nemzeti érdekeket minden másra tekintet nélkül előmozdító Putyin, illetőleg majd az ő általa kiválasztandó elnökutód rendszerének lecserélésére egy Amerika-barát rendszerrel, bármilyen „narancsos” vagy más színű forradalom útján. Egyébként tudod, miben látja Putyin „diktatúrájának” lényegét az amerikai neokonzervatív Commentary havilap decemberi számában a szintén neokon American Enterprise Institute orosz tanulmányai intézetének igazgatója, Leon Aron? Idézem: „A rendőrség, a biztonsági szolgálatok és a szervilis bíróságok a politika eszközévé váltak”. Mondd, Magyarországon mivé váltak? És ezt „jobboldali” barátaink – mint a neokon American Enterprise Institute, amelyik kitüntette Orbán Viktort – miért nem írják le? A választ te is tudod. Levelem ezt megelőző részében kitértem arra, hogy Putyin tekintélyuralmi, nacionalista irányzata inkább nevezhető jobboldalinak, mint baloldalinak vagy liberálisnak. Amire az lehetne az ellenvetésed, hogy akkor Putyin miért emlékezik meg minden esetben pozitívan a szovjet elődökről, illetőleg az akkori intézményekről? Jó kérdés, ha nem vennéd észre, hogy Putyin az ilyen emlékezésekkor minden esetben azt hangsúlyozza, hogy a méltatott személyek vagy intézmények a nemzetet tették naggyá és soha nem azt, hogy a bolsevik eszmét. Azt is tudni kell, hogy a Szovjetunió – ellentétben csatlósaival – nem megszállt ország volt, hanem önálló birodalom. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy Putyinnak a Nyugat által oly nagyon szeretett elődje, Jelcin elnök (aki sokkal fontosabb szerepet töltött be a volt kommunista államgépezetben, mint Putyin: ő pedig éppen olyan kommunista titkosügynök volt, mint a francia lovagrenddel kitüntetett volt miniszterelnök, Medgyessy Péter) ugyanezt tette. És Jelcin idején szintén nem indult egyetlen eljárás sem a volt bolsevista tömeggyilkosok ellen. Ennek ellenére Jelcint nem nevezték sem volt kommunistának, rendszerét pedig baloldalinak. De folytassuk. Mint előtted nyilván egyértelmű, a szerencsétlen, hiszékeny jobboldalunk nem kis részét a legsötétebb SZDSZ-barát források megetették azzal az irdatlan butasággal, hogy a magyar kormány a ruszki függőség előmozdítására egy hatalmas atom-, gáz- és olajtárolót kíván építeni nálunk, amely majd megoldaná Európa (!) energiaigényeit. Ami persze önmagában véve hajmeresztő baromság. De mindebben az a szomorú, hogy azt nemcsak a média egy része vette készpénznek, hanem még a szemben álló pártokban is voltak, akik elhitték. A félrevezetés persze kitűnő alkalom volt arra, hogy Magyarországon rettegjenek az orosz energiaforrásoktól való „függővé válástól”, vagyis rontsák az orosz-magyar energiakapcsolatok bővítésének és így az olcsóbb energiához való hozzájutás esélyeit. Ezután jött a hír, hogy a Gazprom szándéknyilatkozatot írt alá a szerbekkel, amely szerint a Kék Áramlat gázvezeték Szerbián keresztül halad majd az európai piacok felé. Ezzel drasztikusan csökkent annak az esélye, hogy Magyarország váljon a régió – és nem Európa – gázelosztó központjává, noha a Gazprom és a Mol projektcéget alapított a Magyarországot érintő vezeték létrehozására. Vagyis ismét elestünk egy hatalmas üzlettől. Ami nyilván nem akadályozza meg a jobboldali politikusokat abban, hogy továbbra is „óvjanak” bennünket e „függőség” beteljesedésétől. Ez az óvás pedig színtiszta amerikai érdek. Hogy mennyire az, jellemző a neokonzervatív Lánczi Andrásnak a Magyar Nemzetben Bence György emlékét méltató cikkében – amelynek megjelenése napján vált ismertté a Kék Hullám új, szerb nyomvonala – így élteti a rettegést keltő mítoszt: „S akkor itt van a formálódó orosz hatalmi igény, amely a gázon alapul. Összeesküvés-elméletnek lehet titulálni, hogy »nagy atom-gázolaj tároló épül itt nekünk hamarosan«, de a helyzet az, hogy a dolog folyamatban van”. Itt két eset van: vagy Lánczi valóban ennyire ostoba, vagy tudatosan tart életben egy teljesen Washington-barát mítoszt. Szintén egy idekívánkozó hír. Arról, hogy a cseh RWE Transgas 2035-ig meghosszabbította gázvásárlási szerződését az orosz Gazprommal. A csehek kilencmilliárd köbméter gázt kapnak és a szállítási szerződés mellett szintén 2035-ig kötöttek megállapodást a Nyugat-Európába vezető gáztranzitról. Jellemző, hogy a Magyar Hírlap (amely lap politikai irányultsága után továbbra is nyomoz a Scotland Yard) e száraz hírt a szakmailag elfogadhatatlan, mert elítélő, Lepaktált a Gazprommal a cseh gázszolgáltató címen hozta. A kérdés persze az: vajon például öt év múlva szerinted a magukat Moszkvának „kiszolgáltató” cseh fogyasztók fizetnek-e majd többet a földgáz köbméteréért vagy az amerikai biztatásra állandóan „diverzifikálni” kívánó, (nem létező) „alternatívákat” kereső magyar energiapolitika hatására a magyar fogyasztók, akik nem hajlandóak hosszú távú szerződést kötni az oroszokkal biztos áron szolgáltatandó energiára? Azután persze itt van az újabb Gazprom- Fehérorosz vita. A Nyugat most kínos helyzetbe került, hiszen ellentétben a tavalyi Moszkva-Kijev vitával, Minszket szintén ellenségének tekinti. De a lényeg itt is ugyanaz: ha a Nyugat az elveit nem kettős mércével mérné, miért kellene általában aggodalmaskodnia akkor, ha a Gazprom nem Mikulásként akar viselkedni és negyed áron földgázt szolgáltatni, hanem felemelni árait arra a szintre, amelyen európai partnereinek adja el a földgázt? Vagyis a Nyugaton megszokott piaci elveken akar működni, és nem akarja megújítani a Jelcin idején kötött, nem piaci alapú gázszállítási szerződéseket? Most pedig térjünk vissza a félbeszakadt Gazprom-cikkre a Financial Timesból. Mint említettem, abban mind Putyin, mind pedig Miller, az orosz földgáz-vállalatóriás első embere azzal fenyeget: ha Európa blokkolja a Gazprom hosszú távú terjeszkedésének terveit, akkor a cég az új, ázsiai piacok és az amerikai piacok felé fog fordulni. Miközben, emlékeztettelek, az OPEC ismét csökkentette kőolajtermelését. A Gazprom második embere, Alekszander Medvegyev – akiről azt is állítják, hogy könnyen lehet Putyin utódja – az orosz-ukrán földgázvitáról elmondja, hogy az ukránok oldalát pártoló Nyugat nem tette fel a kérdést, hogy miért kellett volna a Gazpromnak továbbra is nevetséges árért szállítania a földgázt Kijevnek? Vagyis szó sincs moszkvai zsarolásról vagy megbízhatatlanságról: éppen fordítva: az ukránok akarták politikailag rászorítani az oroszokat az olcsó árú szállításra. Mint ahogyan most Lukasenkóék, tehetjük hozzá. A lap ezután megjegyzi, hogy Moszkva Európát és Kínát akarja egymás ellen kijátszani, amire Medvegyev egy kulcsfontosságú mondattal vág vissza. Azt mondja, hogy Oroszországnak egyszerűen kereskedelmi döntést kell hoznia, hogy az elkövetkező évtizedekben hová küldi az új gázszállítmányokat. Itt a hangsúly az „évtizedeken” van, amit nem magyaráz meg a lap. Én viszont, mint ígértem, megmagyarázom, ugyanis itt van a hatalmas kutya elásva. Mielőtt azonban belekezdenék a magyarázatba, még idézem Medvegyevet, aki elmondja, hogy ha Európa nem akarja egy bizonyos szintnél jobban növelni orosz gázbeszállítási arányait, akkor Oroszországnak a Kínába történő gázszállításba kell fektetnie. (Oroszországnak vannak a világ legnagyobb földgáztartalékai.) Majd pedig arról beszél, hogy az amerikaiak „nyomják” az alternatív kazah vezetéket, amely Azerbajdzsánon át Törökország és Európa felé vinné a gázt, Oroszország elkerülésével. Amit Medvegyev egyébként (figyelj, Budapest!) megvalósíthatatlannak nevezett, ugyanis Kazahsztánnak nincs elegendő földgáza. A cikk azzal fejeződik be, hogy Európára csak hátrány származhat gázbeszerzése diverzifikálásából, mint ahogyan az már megtörtént Magyarország esetében, amely a kilencvenes évek közepén két alternatív szállítóval kötött szerződést. Ma ezért jóval többet fizetnek a magyarok az orosz gázért, fejezi be nyilatkozatát Medvegyev, mintha a szerződést megkötötték volna. „Ha az emberek a diverzifikáció árát meg akarják fizetni, Isten óvja őket”, hangzik Medvegyev utolsó figyelmeztetése. Most pedig jöjjön a magyarázat. Egy „apró” dolog, amely megrengeti a világot, annak erőegyensúlyát eltolja, és amire – nem igazán érthető módon – a közvélemény figyelmét nem fordítják. Ez pedig a kőolaj- és földgázkontraktusok változása a hetvenes évek elején bekövetkezett olajembargó óta. Az embargó előtt (akiknek ez újság: az arab olajembargót az 1973-as izraeli-arab háború nyomán indították meg az arab olajtermelők) az olajat hosszú távú szerződésekkel kötötték le. Ami biztonságot jelentett a kitermelőknek és a vevőknek egyaránt. Az embargót követően azonban az angolszászok egyre inkább áttértek a rövid távú olajellátási szerződésekre, majd pedig elkezdték az olajat tőzsdén adni és venni, azonnali, sőt jövőbeli kitermelésére kötött üzletekkel. Ennek folytatására és annak megkísérlésére, hogy kifejtsem, mit jelent mindez geopolitikailag és nekünk (ami a legfontosabb), a jövő héten kerül sor.