Az ön első kérdése így hangzott: „Amikor Laborc Sándor a demokrácia minden íratlan szabályát felrúgó kinevezése után az ellenzék úgy döntött, hogy nem vesz részt a továbbiakban a Nemzetbiztonsági Bizottság munkájában, akkor a Népszava Online-on megjelent egy eszmefuttatás arról, hogy valójában lehet, hogy Laborc a Fidesz embere, és hogy a Fidesz, úgymond, ezt a nagy cirkuszt csak azért csinálta a Laborc kinevezése körül, hogy így biztos lehessen abban, hogy akkor a miniszterelnök meg a szocialisták dafke kinevezik. Majd a cikk azzal a mondattal fejeződik be, ez az eszmefuttatás, hogy a kövéri logikába ez bőven belefér. Laci, belefér?” Kövér László válaszában elmondta, hogy Laborcot Gyurcsány Ferenc nevezte ki Szilvássy György javaslatára, akik „pontosan tudják, hogy mi az a politikai haszon, amit remélnek tőle”.

Később ön ezt mondja: „Na most én viszszatérnék egy kicsit konkrétan a Laborc-ügyre, megmondom, hogy miért. Mert nekem ez olyan, mint… ahogy mondani szokták, az állatorvosi ló vagy a cseppben a tenger, úgy minden benne van, amiről beszélgetni meg gondolkodni szoktunk. Benne van a rendszerváltás fiaskója, benne van Magyarország jelenlegi biztonságpolitikai problematikája, benne van a demokrácia tűréshatárának és az ellenzék lehetőségeinek a kérdése, de a ballib média reakcióiból is egész gyűjteményem van, valóságos gyöngyszemek.

De kezdjük akkor az elejénél, tehát Laborc Sándor személyénél. Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy itt valamit megkérdezzek, hangsúlyozottan kérdésként teszem fel – a magyar nyilvánosságban sehol még nem találkoztam vele, nevezhetjük amolyan háttér-információnak, nem tudom, hogy igaz-e, de rendkívül fontosnak tartom az ügy megítélése szempontjából –, hogy Laborc Sándorral nemcsak az a baj, hogy ő hat és fél évet, hangsúlyozom, hat és fél évet töltött Moszkvában a Rendőrtiszti Főiskola állambiztonsági szakán, tehát magyarán a KGB kötelékében; előtte egyébként már a III/2-es ügyosztály munkatársa volt, tehát nem fiatal, hamvas lélekként csöppent ő ott a moszkvai KGB-s berkekbe, de ami ennél nagyobb probléma, hogy állítólag később ő már operatív tisztként a vezetője volt egy úgynevezett fedőcégnek, amely Cipruson és Gázában volt bejegyezve. Én most a nevesítésétől eme cégeknek eltekintenék, mert nem akarok itt bizonyos határon túllépni, annál kevésbé, mert ismétlem, ez feltevés, háttér-információ. És a probléma az volt, hogy ezekben a fedőcégekben túl sok valóságos tevékenység, tehát a magyar nemzet biztonsága szempontjából hasznos tevékenység nem zajlott, zajlott viszont rengeteg – hát ahogy a szocialistáktól egyébként megszoktuk, meg ettől a kormánykoalíciótól megszoktuk – kétes – most próbálok nagyon finoman fogalmazni –, kétes anyagi ügy, költségek és egyéb dolgok könyvelése, kettős könyvelése, elszámolása terén, és állítólag ez ügyben Laborc ellen vizsgálat is folyt a saját munkahelyén belül is. Na most ezt azért tartanám nagyon lényegesnek, hogy ezt így mint felvetést azért megtegyük a nyilvánosság előtt is, mert változatlanul az összefüggéseit és a magyarázatát azért keressük annak, mert számomra ez azért nem teljesen világos, hogy Laci, ez csak erőfitogtatás, hogy ezt a Laborc-ügyet így végighajtották, ilyen áron? Nem lehet, hogy arról is szó van, hogy éppen ezek miatt a háttér-összefüggések miatt Laborc olyan mértékig van a markukban és olyan mértékig az ő emberük, hogy azért is ragaszkodtak hozzá? Ez meg elég baljós, ha így van.”

Még egyszer: sajnálom, hogy ilyen hosszan idéztem, de nem akartam, hogy e rendkívül fontos kérdésről úgy „szemezgessek”, hogy akár ön, akár bárki azt mondhatná, mondatokat rángattam ki a szövegkörnyezetből.

Nem hiszem, hogy bárki is a régi kommunista apparatcsikok védelmével vádolna, de azt hiszem, hogy a felfestett képet árnyalni kellene. Mégpedig azért, mert szövetségeseink – és itt elsősorban az amerikaiakra gondolok – olyanok, amilyeneknek megtapasztaltuk őket az elmúlt több mint másfél évtizedben. Annak ellenére, hogy a New York Times tól kezdve az osztrák Die Presséig Laborcot, illetve kinevezését bíráló cikkek jelentek meg, volt példa az ott olvashatóakkal teljesen ellentétes információkra.

Idézem most a „szövetségi rendszerben” talán a legnagyobb súlyú hetilapban, a brit Economistban megjelent tudósítói „blogot”, amely a londoni hetilap honlapján olvasható. Ebben egyebek között ott ez áll: „Tavaly novemberben a parlament Nemzetbiztonsági Bizottsága középen hasadt ketté Laborc kinevezése ügyében. A Fidesz-képviselők azzal érveltek, hogy Laborc biztonsági kockázat. Orbán Viktor, a Fidesz vezetője azt állította, hogy Oroszország most újra aktivizálja alvó ügynökeit és az 1990 óta alvó hálózatait, és Laborc kinevezése ennek a része, ami rosszallást váltott ki az Egyesült Államokban. Az igaz, hogy Gyurcsány Ferenc, Magyarország elnökének [nem tévedés: az eredetiben »elnökének « olvasható – L. I.] barátsága Vlagyimir Putyinnal és Gyurcsány kétértelmű energiapolitikája – amely Moszkva felé látszik hajolni, bizonyos aggodalmat okozott a Nyugaton. Így azután az Economist számos nyugati tisztségviselőt megkérdezett, akik tudtak Laborc Sándor ezzel kapcsolatos dolgairól. Mindegyikük azt felelte, hogy Laborc Moszkvában töltött ideje érdektelen.

A Nemzetbiztonsági Hivatalt pedig becsben tartják, főként a szomszédos Balkánnal kapcsolatos szakértelme eredményeként. És különben is, milyen veszélyt jelentene Laborc a nemzetbiztonságra, ha egyszer már dolgozott Orbánnak a nemzeti adóhatóság egyik vezetőjeként”. Vagyis az Economist tudósítója itt két sarkalatos pontot emel ki.

Az egyik az, hogy Nyugaton senkit nem érdekel Laborc múltja, a másik pedig az, hogy Laborc szolgálatait korábban az Orbán-kormány amúgy is igénybe vette, amiről egyébként televíziós beszélgetésükben tesznek is említést.

Tisztában vagyok azzal, hogy egy idő óta szinte már az eszelősségig fokozódnak azok a hangok Nyugaton és nálunk, amelyek térségünket az egykori szovjet KGB-sektől féltik. Ezek a hangok az Egyesült Államokban, majd pedig Nyugat-Európában akkor kezdtek hallatszani és átcsapni igen gyorsan „crescendóba”, amikor Putyin elnök adócsalás és egyéb vádak alapján börtönbe záratta Mihail Hodorkovszkijt, a Jukosz olajvállalat dúsgazdag tulajdonosát, mielőtt az átjátszhatta volna cégét az amerikai olajérdekeltségeknek. Azóta a Jukoszt szétverték és azt gyakorlatilag átvette az orosz állam.

Azt ön is tudja, hogy érdekes módon a demokráciára és az emberi jogokra a retorikájában oly kényes nyugati országok korábban Putyin elnöknek – és elődjének, Jelcinnek – nem hányták a szemére azon iszonyatosan öldöklő politikáját, amelyet Csecsenföld „pacifikálására” folytattak.

Putyin elnököt a Nyugat valójában most azért gyűlöli oly intenzitással, mert még Amerikánál is „szégyentelenebbül” nacionalista, azaz igyekszik saját népét felemelni, annak az általa rég áhított jólétet megteremteni, büszkévé és boldoggá tenni. Egyáltalában nem kis sikerrel.

Ennek érzésem szerint nem sok köze van az egykori Szovjetunióhoz, annak internacionalista és utópisztikusan kommunista ideo lógiájához.

Az pedig, hogy ma Oroszország birodalom építő vállalkozását azok vezetik, akik egykor a Szovjetunió undort és világszerte rettegést keltő titkosszolgálatában, illetve a nemzetközi kommunista tábort irányító hálózatában nagy szerepet vállaltak, szinte magától értetődő, tekintettel az ottani elit szerkezetére és a szovjet birodalom összeomlása óta ott folyó politikára.

Hogy ez a Nyugatot miért zavarná, nem egészen érthető, hiszen azon Nyugatról van szó, amely boldogan ölelte és öleli keblére a Magyarországon ugyanezen szervezeteknek dolgozott egykori kommunista nómenklatúra tagjait, beleértve Magyarország három megválasztott miniszterelnökét, azaz Horn Gyulát, Medgyessy Pétert és Gyurcsány Ferencet. Ők és Putyinék között annyi különbség feltétlenül megállapítható, hogy míg a magyar miniszterelnököket a Nyugat a legmagasabb kitüntetésekkel halmozta el, teljes mértékben partnerének tekinti és a nyugati sajtó esetükben soha nem említi múltbeli szerepüket, addig 2003, vagyis Hodorkovszkij bebörtönzése óta Putyint a legveszélyesebb ellenségei közé sorolja és szinte minden esetben jelzőként használják egykori kágébés funkcióját.

Tudja, a múltkor gondolkodtam el azon hosszabban, hogy egy országban mely titkosszolgálat fejt ki igazán veszélyes befolyást. Arra a következtetésre jutottam, hogy az, amelynek befolyását említeni sem szabad. Mint ahogyan Kádár idején börtönbüntetéssel játszott az, aki a KGB magyarországi befolyását említette.

És ma, kedves Ágnes?

Míg ön nyugodtan bírálhatja kérdező társával és vendégével együtt az egykori szovjet titkosszolgálatok állítólagos nagyfokú mai befolyását, vajon megtehetnék ugyanezt két olyan ország titkosszolgálatának hazai befolyásával, mely két országot csak azért nem említek név szerint, mert (és ez így még fájdalmasabb egyeseknek) azok neve mindenki előtt ismert?

Vajon ellenállna-e a magyar titkosszolgálat annak, ha e két állam titkosszolgálata akár a Gyurcsány-kormányon keresztül, akár közvetlenül információt kérne tőle szinte bármiről?

De menjünk tovább. Önök attól félnek, hogy itt a régi rendszerben exponált emberek régi kapcsolataikat felélesztve veszélyt jelentenek. Ugye, ha „á”-t mondunk, „b”-t is kell mondanunk? És ha egy elvet fogalmazunk meg, akkor az minden esetre és mindenkire vonatkozik?

Mondok egy példát, ami azt mutatja, hogy talán elhamarkodottan ítéltek. Annak a televíziónak, az Echo Tv-nek a tulajdonosa, ahol önnek műsora van és ezt a beszélgetést folytatta, Széles Gábor vállalkozó. Ő a Piac és Profit nevű magazin 2006. októberi számában egy vele készült interjúban ezt mondja: „Az sem volt véletlen, hogy még a kilencvenes években is, a Videoton és a gyáriparosok szövetsége révén orosz cégekkel vagy a volt szocialista országok hadiipari gyártással foglalkozó városaival próbáltam meg én is üzletet építeni. A múltból hozott tapasztalatokat, a KGST-működtetés ismereteit próbáltuk meg adaptálni, bevinni az új privát kapcsolatokba.”

Nos, Ágnes, ön ma fél Széles úrtól, aki a szocialista országok hadiipari gyártással foglalkozó, ultrahermetikusan elzárt városaival próbált meg üzleteket kiépíteni, hogy netán feléleszti ma régi kapcsolatait?

Mert én nem.

Viszont sokkal inkább tartanék a magyar nemzeti érdekek szempontjából jóval veszélyesebb olyan uraktól, akik nevét önök nem szívesen említenék meg tévéműsorukban.

Nincs igazam?