Ove Fredheim a Pannon GSM vezérigazgatója

Norvég céged, a Telenor helytartójaként 2004. április 1-jétől vezényled helyi leányvállalatotokat. A te időd alatt tértetek át a tegezésre („üzeneted van” stb.), arcátlanul még a hetvenéves nagymamákat is tegezitek. A svéd Ikea itteni lerakatai is ezt teszik. Azzal ne takarózz, hogy norvégül és svédül csak tegezés van. Franciául, németül és hollandul is a magázás mellett maradtatok. Azt hiszed, hogy itt azt csinálsz, amit akarsz. Csak azért, mert SZDSZ-es szellemiségű PR-embereid által hagyod magad irányítani. Akik hallani sem akarnak persze arról, hogy olyan jobboldali lapokban hirdess, mint a Demokrata. Ezért most súlyosan megbüntetlek, miközben jót teszek előfizetőidnek. Akiknek érdemes tudniuk, hogy nagyon olcsón telefonálhatnak külföldre. Menjenek rá a www.rebtel.com-ra. Ott kövessék az útmutatást és külföldre ezentúl úgy telefonálhatnak, hogy helyi számot hívnak. A többiről a cég gondoskodik az ott találhatók szerint. Üzeneted volt. Jó szórakozást!

Horn Gábor az SZDSZ ügyvivője II. rész

A múlt héten kezdtem írni önnek abszurditásában az ön képtelen ajánlatának megfelelő levelet: ön, a jelenlegi felmérések szerint egy egyszázalékos népszerűségen álló párt nevében, az önökre jellemző arcátlansággal azt ajánlotta a Fidesznek, hogy egy Orbán nélküli párttal hajlandó lenne együtt kormányozni. Ó nem, nem együtt harcolni és kampányolni – ami szintén elképzelhetetlen lenne minden jó érzésű embernek (mármint a szemkilövetést közvetlenül elrendelők kitüntetését szorgalmazó párttal együttműködni bárhol, bármikor) -, hanem együtt kormányozni. Képtelenségére adott képtelen válaszom arra alapult, hogy elkezdtem körvonalazni, mire számíthatnának, ha például én venném át a Fidesz vezetését és úgy alakítanám politikámat, mint ahogyan azt megfigyelői tapasztalatom szerint egy „normális” párt tenné szinte bárhol másutt a világban, adekvát választ adva az önök magatartására. Azért, hogy egyrészt nyerjen, másrészt pedig hogy igyekezzen biztosítani az általa kiépített intézmények időtállóságát. A múlt héten azt részleteztem, hogy milyen fontosnak tartanám a megfelelő, rátermett, nyelveket tudó, politikám mellett elkötelezett és szakképzett fiatalok toborzását. Mielőtt folytatnám, egy kis kitérőt kell tennem. Ugyanis ahhoz, hogy a politikám mellett valaki elkötelezze magát, tudnia kellene, hogy mi mellett kötelezné el magát, vagyis hogy milyen a politikám. Márpedig ezt az érdeklődő rákattintva a honlapomra – a Fidesz internetes honlapjára – nem tudja. Egyszerűen azért, mert ott – és sehol máshol – nem találja. Még az sem áll ott, hogy a Fidesz kommunista, baloldali, szociáldemokrata, liberális, konzervatív, jobboldali avagy más irányultságú párt. Azt természetesen tudom, hogy nálunk a jobboldali pártok a pápai tévedhetetlenség dogmáját átvéve a politika területére, meg vannak győződve igazukról minden területen, így nyilvánvalóan azon területen is, hogy az 1990-es fordulat óta a nyugati világ negatív bajnokaként egyedül nekik nem szükséges kidolgozni és nyilvánosságra hozni a párt programját, de hát esendőségemben én – mint a Fidesz újdonsült elnöke – nem akarnám ebben is feltalálni Kolumbusz tojását. Vagyis szépen átvenném a világ komolyan vehető politikai pártjainak azt az egyöntetű szokását, hogy programot alkotnak és azt honlapukon (is) elérhetővé teszik. Mint ahogyan azt testvérpártjaimnál megszoktam: az Osztrák Néppárt 28 oldalas, a német CSU 195 oldalas vagy a másik jobboldali német párt, a CDU 54 oldalas programja is azonnal szembeszökik, ahogyan megnyitom honlapjukat. Ahonnan mindent megtudhatok e pártokról, kezdve világnézeti alapjuktól egészen addig, hogy élesen szemben állnak a kábítószerek használatával is. E program természetesen nem egy Gyurcsány elleni polémikus röpirat lenne, mert mit csinálnék akkor, ha holnap az MSZP lecserélni a jelenlegi miniszterelnököt? Elavultként kidobhatnám programomat. A program persze az alapvető igények kielégítése mellett önfegyelemre is alkalmas, hiszen akkor nem követhetek egyszer liberális, másszor konzervatív, harmadszor neoliberális, negyedszer pedig neokonzervatív programot, vagy vegyíthetném őket a vezérlő csillagok állása szerint. Különben is az MSZP-vel és az SZDSZ-szel – önökkel – folytatott napi politikai küzdelmemben a mostaninál jóval inkább a „pártkritikára” fektetném a hangsúlyt és akkor nem érne az a meglepetés, hogy tehetetlenül állok a pártelnök-miniszterelnök személyére szabott kritikámmal, ha bírálatom tárgya úgy csúszik a süllyesztőbe, mint ahogyan korábban a kellemes modorú D-209-es ügynök. Tudja, Horn úr, mivel e levélnek – elsősorban az alapját képező bohókás ötlet miatt – semmiféle valós tétje nincs, néhány szóval most rögtön oldottabbá is teszem annak komollyá vált („pártprogram”) hangját. Annál is inkább, mert mindinkább sokasodnak azok a hangok, amelyek azt jelzik, Gyurcsány Ferencnek már nincs sok ideje a miniszterelnöki székben. És ez a miniszterelnök-csere téma mindenkit szórakoztat. A németek vezető lapjában, a Frankfurter Allgemeine Zeitung november 2-i számában cikk jelent meg Gyurcsány csillaga hanyatlik címmel, amely a lehetséges utódok között említi Kiss Pétert, Szili Katalint, Szekeres Imrét és Lendvai Ildikót. Én a nyugati lapok Magyarországgal kapcsolatos cikkeinek túlnyomó többségének – ellentétben a közvélemény egy részével – semmiféle jelentőséget nem tulajdonítok. Hogy mennyire igazam van, azt bizonyítja az, ha e lapok néhány évvel ezelőtti cikkeit elolvassa. Azon sajtóról beszélek, amely ma Magyarország legnagyobb problémájának a Magyar Gárdát tartja. Nem az ország és az egyes emberek elnyomorodását, amelyet a legkeményebb valóságot kifejező mutatók támasztanak alá. Hogy ez így van, azt én nem Magyarország, hanem a 21. századi nyugati sajtó súlyos problémájának tartom és jellemzőnek találom tulajdonosi viszonyaira, érdekeire és érzelmeire. A felemlegetett lehetséges Gyurcsány-utódok latolgatásából is látszik, hogy ennek a lapnak fogalma sincs – vagy úgy tesz, mintha nem lenne -, hogy a hazai politikában önök milyen meghatározóak. Különben nem említették volna Szili Katalint. Ugyanis Szili Katalint, az Országgyűlés elnökét önök antiszemitának tartják, bármennyire is hihetetlen az e téren oly riadt és folyamatosan teljesíteni kívánó asszonyról ezt állítani. Már azelőtt is, amikor az önök által kifogásolt damaszkuszi útján találkozott Asszad szíriai elnökkel. Egyszázalékos támogatottságuk ide, egyszázalékos támogatottságuk oda, önök inkább egy papírcsákós sörösló, mintsem Szili miniszterelnökségébe egyeznének bele. Márpedig az önök szava a döntő. Annak ellenére, hogy – és ezt önök is tudják – Szili lenne a legesélyesebb a jobboldal megverésére. Nemcsak azért, mert egy nővel, mégpedig fizikailag sajnos nem teljesen egészséges nővel szemben pártomnak a Gyurcsány személyére szabott, agresszívnek tűnő polémiája kicsorbulna, hanem azért is, mert Szilitől – és a most következőket tudja be időnként rohamszerűen rám törő naivságomnak – kitelik egy olyan kétségbeesett és a realitásokkal, vagyis saját pártja milyenségével és személyi állományával nem igen számoló törekvés, hogy létrehozzon egy tisztességes baloldali pártot. Ha pedig egy olyan drámai lépésre is elhatározná magát, mint annak idején Willy Brandt, volt német kancellár, aki 1970 decemberében Varsóban hullott térdre bocsánatot kérni, és Szili letérdepelve kérne bocsánatot a jobboldaltól és az egész magyarságtól ötvenhatért, a kádári diktatúra évtizedeiért és az 1990 óta folyó MSZP-politikáért, tartok tőle – kissé ismerve a választók lélektanát -, az MSZP ismét bevitorlázna a hatalomba. Miközben – és „viszont”, mert azért ez sarkalatos fordulat – természetesen az eddig az önöket támogató, hegemón helyzetben lévő sajtó az így létrejött MSZP-SZDSZ ellentétben darabjaira hullana. Ezt persze önök is tudják, de önöknél az MSZP feltételezett könnyű győzelme és így az önök koalíciójának folytatása eltörpül lelki szükségleteik kielégítése mellett, amely szükségleteket most nem részletezek, mint ahogyan csak a legnagyobb szükség – és az önök által államilag támogatott művészeti show-k – esetén részletezzük, hogy mi történik egy 00 feliratú ajtó mögött. Most, miután remélem elszórakoztattam a Szili-féle FAZ-csacskaságokkal, visszatérek a komolyabb dolgokhoz. Vagyis a személyzeti politikához. Ugyanis ezen áll vagy bukik minden. Nézze meg, hogy milyen következményei vannak, ha a személyekben mellényúlok és menet közben nem korrigálok. Gondolja meg, hogy képzeletbeli elnökségem elődjének hol vannak, hol állnak ma korábbi főtanácsadói és tanácsadói? Melyikük maradt mellettem? Melyikükre számíthatok? Mert mellényúlni lehet. Egyszer, kétszer, háromszor, tízszer. Az persze, hogy folyamatosan mellényúlok, nem vet jó fényt személyzeti politikám kiválasztási mechanizmusára – mint ahogyan médiapolitikám konzekvens kudarcai is e médiapolitika bajait mutatják -, de ezt most hagyjuk. Az viszont már súlyos hiányosság lenne, ha nem tartanék folyamatos teljesítmény-ellenőrzést és annak nem lennének akár a legsúlyosabb következményei. Mert az a főtanácsadóm (és itt ne bocsátkozzunk részletekbe), aki Surányi futni hagyását javasolta, javaslata elhangzása pillanatától kezdve nem lenne a helyén, már a későbbi kármentés érdekében sem. És akkor talán nem tartanék ott, hogy az első, a jobboldal szempontjából nem igazán termékeny 17 év után továbbra se tudnám megteremteni a szilárdan a mi oldalunkon létrehozott intézmények tartós birtoklását. Akkor nem fordulna elő, hogy nem lenne egyetlen méltó intézményem se, ahol például nem tudnék kiállítást rendezni a tavalyi év rendőrterrorjáról. És akkor nem lennék abban a kínos helyzetben, hogy amikor jogos büszkeséggel felsorolom az általam épített projektjeimet, akkor rettegek attól, hogy netán lesz valakinek bátorsága rákérdezni e projektek – mint például az Esztergom-Párkány-híd – kivitelezőjére. Mert, Horn úr, én nagyon oda fogok figyelni, ha egy munkatársamról elterjed az, hogy a másik oldallal mutyizik. Főleg arra, ha ezt annyian mondják. Akkor ugyanis elindítom a vizsgálatot. A legszigorúbbat. És annak szintén súlyos, valamint azonnali következményei lennének. Most pedig ismét egy kisebb logikai ugrás, amiről majd meglátja, hogy nem is akkora, mint amekkorának látszik. Jó ideje – több éve – szondázom barátaimat és ismerőseimet arról, hogy szerintük mi az, amit a politikailag nem elkötelezett emberek hisznek pártomról. Nem hinném, hogy ennyi idő és ennyi információ után is nagyot tévednék, ha azzal felelnék, az emberek elhiszik azt a szoci – és természetesen SZDSZ-es – propagandát, hogy az én pártom ugyanolyan korrupt, mint az önöké. Most ne menjünk bele abba, hogy ennek a vádnak van-e alapja és ha van, akkor mennyi. De ha az emberek így gondolják, akkor ez ellen tenni kell valamit. Én pedig azonnal tennék. Holnap a nyilvánosság elé állnék és meghirdetnék megyénként egy forródrótszámot, amelyen bárki bejelenthetné, ha úgy érezné, pártom bármelyik helyi embere korrupt vagy mutyizik. És ha gyanúsan sok, valamint komolynak látszó információt tartalmazó bejelentés érkezne, akkor azonnal megkezdeném emberem kivizsgálását. Ugyanis egy mutyizó időzített fideszes bomba. Vagyis, Horn úr, hozzálátnék pártom megtisztításához – feltéve persze, hogy a gyanúnak árnyéka is vetül valamelyik beosztottamra. Így egyúttal egy alapvetően fontos támadási felületet tudnék igencsak kicsivé zsugorítani. A következő lépés a kommunikációs politikám drasztikus megváltoztatása lenne – pontosabban azt a valóságos helyzethez igazítanám. Hogy ez milyen, azt itt felesleges ezredszer vázolni. Ennek az izgalmas és nehéz feladatnak a lehetséges megoldását a jövő héten olvashatja.