Akiket illet

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

E hetilap 2000. október 12-i számának 3. oldalán nyilvánossághoz fordulva kezdeményezést indított el, amelynek lényege, hogy népszavazás döntsön, vajon a többség ki kívánja-e zárni a magyarországi ingatlanvásárlásokból kölcsönösségi (viszonossági) alapon azon országok polgárait, amelyek az ingatlanvásárlók ellen nálunk bármilyen alapon diszkriminálnak. Egy héttel később pedig ez a szöveg jelent meg: „A jobboldal folyamatosan nyöszörög a magyar föld védelméért. Most meglátjuk, hányan veszik a fáradságot és küldik vissza azt (mármint a kezdeményezés támogatását – L. I.) aláírva. Aki ezt nem teszi, ne merjen siránkozni a jövőben. Akinek a siránkozás fontosabb háromperces munkánál és egy bélyeg megvételénél, az ne hullajtson könnyet a hazai föld elvesztése miatt.” Talán felesleges hozzátenni, hogy a kezdeményezést teljes közöny fogadta mind a polgárok, mind pedig a „radikális” politikai pártok részéről. A többi pártról ne is essék szó. A későn ébredőknek annyit: az EU-csatlakozás után egy ilyen népszavazás már keresztülvihetetlen lenne, de előtte – uniós szakértők véleménye szerint – a népszavazás eredményeként egy ilyen klauzulát a csatlakozási tárgyalások idején érvényesíteni lehetett volna.

Mozdonyvezetők Szakszervezete

Tisztelt Uraim! Ma, csütörtökön önök kétórás sztrájkot tartanak. Ezt a levelet akkor írom önöknek, amikor a francia vasúti szakszervezeti vezetők éppen második napi, egész Franciaországot megbénító sztrájkjuk után tanácskoznak azon, hogy mi legyen a következő lépésük. Munkabeszüntetésükhöz csatlakoztak az autóbusz és a metrójáratokat üzemeltetők is. Ők azért sztrájkolnak, mert a párizsi kormány el akarja venni egyes dolgozóiktól azt a lehetőséget, hogy az eddigiekhez hasonlóan ötvenéves korukban vonuljanak nyugdíjba. Magyarországon a halál kormánya (a kifejezés nem túlzás: kérdezze meg a mentősöket, az orvosokat, a falusi iskola- és postabezárások áldozatait, a sorban csődbe menő vállalkozókat, és nézzenek rá a gazdasági mutatókra, amelyek egyedülállóan gyengék egy páratlanul előrerohanó világgazdasági környezetben) éppen tizenhat vasúti szárnyvonalat szüntet be, miközben restiüzemeltetőknek „szervezi ki” a jegyárusítást, amikor önök tehát kétórás sztrájkra szánták el magukat. Eszembe jut a csehek sztrájkja az 1968-as prágai invázió idején. Akkor az ottani szakszervezetek egyórás sztrájk mellett döntöttek. A sztrájkot déli tizenkettő és egy óra közé tették. Vagyis ebédidőre. Így azt gyakorlatilag senki nem vette észre. Legkevésbé a megszálló szovjet és kelet-európai tankok vezetői. Vagyis azok, akik ellen a tiltakozó sztrájkot szervezték.

Christoph Blocher a Svájci Néppárt, a svájci törvényhozás legnagyobb pártjának elnöke Bern, Svájc

Tisztelt Elnök Úr! Gratulálok lenyűgöző arányú győzelméhez, ami ismét azt bizonyítja, hogy lehet „a világgal” szembemenni. Ön rá se hederített az Egyesült Nemzetek rosszallására, amit azon választási kampányplakátjával szemben fejezett ki, amelyen három hófehér svájci bárány rúg ki egy bűnöző, idegen fekete bárányt. Azt pedig egyértelművé tette, hogy győzelme esetén szó sem lehet Svájc csatlakozásáról az Európai Unióhoz, noha tudjuk, milyen erős nemzetközi nyomás nehezedik Bernre ennek érdekében. Győzelmének vasárnapját különösen örömtelivé tette, hogy amerre csak néztem, mindenütt taroltak azok az erők, amelyek a magyar konzervatívokat lélekben erősítik, sőt amelyek alakulása általában segítségére vannak egy lehetséges, az eddigieknél is jelentőségteljesebb győzelméhez. Amit persze ismét el lehet vesztegetni. Vasárnap Szlovéniában a konzervatív Lojze Peterle nyerte meg az elnökválasztások első fordulóját. Ennél jelentőségteljesebb az, hogy Lengyelországban a választások eredményeként ismét a jobboldal kormányoz, és marad egy jobboldali, konzervatív elnök. Törökország pedig talán napokra van attól, hogy betörjön Észak-Irakba, ami igen súlyos következményekkel járhat az amerikaiaknak az ott eddig több mint egymillió emberáldozatot és többmilliós menekültáradatot eredményező megszálló háborújára. Kínában a kommunisták (a rutinszerűen hazug neoliberális sajtó szerint 1990-ben eltűnt a kommunista világrendszer: vajon mit írnának akkor, ha a nemzeti szocialista világrendszer szűnt volna meg úgy, mint a „kommunista világrendszer”?) roppant fontos kongresszusukon ígérték meg, hogy szó sem lehet Kína nyugati értelemben vett demokratizálásáról, ami azt jelenti, hogy az országot a spekulánsok nem fogják felvásárolni úgy, ahogyan az orosz nemzeti vagyont vásárolták fel bagóért és lopták szét Jelcin idején, azaz a kínai vagyon nem ad erősítő injekciót az egyedülálló szuperhatalmi pozícióját gyorsan vesztő Egyesült Államoknak. Vagyis annak a Washingtonnak, amely nálunk 1990 óta következetesen a balliberális koalíciókat támogatta, és amelynek budapesti nagykövetségére nem hívták meg egyetlen alkalommal se akár a már elhunyt Pongrátz Gergelyt, akár Wittner Máriát az 1956-os forradalom iránti valós tiszteletük kifejezésére. Az ön győzelmének egyébként egyik szórakoztató következménye már most is megjósolható. Az, hogy domináns szerepük eredményeként nagy hirtelen igen sok olyan sajtótermék, amely eddig az ön pártját „szélsőjobboldalinak” nevezte, átkereszteli önöket „jobboldalivá”. Lesznek olyan lapok is, amelyek először még a „populista-jobboldali” kifejezést használják, majd a „populista” kifejezést csöndben ejteni fogják. Ennek az alapvető oka az, hogy a sajtót készítőknek nagyon kínos az önök elsöprő győzelme a világ talán legdemokratikusabb országában, és az ősi, közvetlen demokráciát évszázadok óta gyakorló Svájcról azt „megmagyarázni”, hogy ott a demokrácia éretlensége és az elszegényedő rétegek elkeseredettsége váltotta ki az „idegengyűlölő” párt diadalát. Attól is tartanak, hogy máshol az önök ideológiájára utánzásra talál. Nem baj – újságíróik majd annál nagyobb lendülettel vetik rá magukat az olyan „félelmet ébresztő” jelenségekre, mint a Magyar Gárda: a liberális svájci Tagesanzeiger győzelmük hajnalán tudósításában már azt hazudta, hogy „a Magyar Gárda jelképe a horogkereszt”. Még egyszer tehát: sok sikert és minél hamarabb teremtse meg államszövetségükben azt, amit Magyarország halál-kormányának feje, Gyurcsány Ferenc az „Új rendnek” nevezett el.

Tamás Gáspár Miklós Publicista XI. rész

Akiknek nem volt elég akár a személyes tapasztalat tavaly őszről (amikor a hatalom azonosítási jelet nem viselő utcai képviselői viperát, szemet kilövő golyót használtak, miközben a tehetetlenül földön fekvőket rugdalták), akár az arról készült képek és filmek, mint Pesty dokumentumfilmje, akár a Civil Jogász Bizottság jelentése, azok most a Magyar Nemzetben három napon át, október 8-tól október 10-ig A balliberális agresszivitás bizonyítékai címen közölt összeállításból erősíthették meg azt az érzésüket és sokaknál meggyőződésüket, hogy nálunk a két oldal között a megbékélés talán nemzedékekre is a lehetetlenséggel egyenlő. Természetesen egyrészt az áldozatokról, másrészt, a te oldaladról, az állami hatalmat nemhogy a magasztos liberális elvet követve önkorlátozó, de azzal visszaélő erőszaktevőkről van szó. Akik félholtra verették (nyugodtan írhatnám: verettétek) Szász Károlyt, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének elnökét, akit azután törvénytelenül kiszorítottak tisztségéből; akik olyan légkört teremtettetek, hogy abban büntetlenül verhettek össze olyanokat, mint Ehmann János bicskei MDF-es képviselő, vagy rendezhettetek vérfürdőt tavaly szeptember 20-ról 21-ére virradó éjszaka a Such-féle Magyar Rádió udvarán. Ezt azért bocsátom előre, mert most mondták el nekem, hogy néhány hónapja az akkor még Kossuth Rádiónak nevezett adón nyöszörögtél, amiért „a zebránál megállva az autókból olyan fasiszta zenekarok zenéje szól, mint például az Ismerős Arcok”. Megint nem mondtál igazat. E páratlan zenekarnak egyébként a hetekben jelent meg Éberálom című albuma, amely (Skype-on bejátszották nekem) éppen úgy nem tartalmaz „fasiszta” strófákat, mint korábbi albumaik sem. De a te oldaladon – a szemet kilövők oldalán – a tények meghamisítása bagatell és rutin. Most pedig még egy pillanatra visszatérek szerénytelenül magamra, miután cikked azon részével foglalkoztam két héttel korábbi levelem végén, amelyben azt hazudtad, szavaim a Vasárnapi Újságból való letiltásom után is eljutnak azokhoz, akik e jegyzetet korábban hallgatták. Ehhez akkor még annyit: tapasztalatom, hogy abban a pillanatban, amikor hatalomra kerültök, letiltotok – legyen az közszolgálati vagy kereskedelmi adó (ahová szintén elér kezetek) -, mert egyszerűen féltek attól, hogy a paletta 95 százalékában kisugárzott hazugságtengereteken át is nem kevesen fogékonyak mondataimra. Módszereiteket legjobban talán azzal érzékeltethetem, amelynek példáját egy barátom küldte el még augusztusban, amikor az Index nevű balliberális és magát mindenben roppant „bátor” tabutörőnek hirdető portáljának (hogy e „bátorság” mely tabukra nem vonatkozik, azt tudjuk) egyik fórumán ez a szöveg olvasható: „Lófasz István pedig – mint neve is mutatja – egy fasz, ebből a cikkből ismét kiviláglik ez”. Az „előzmény”, vagyis a cikk – amelyből ennek „ki kellene világlania” – egy-két beírással korábbira vonatkozik. Oda, vagyis a számmal együtt eltüntetett helyre a kiradírozott beírás tulajdonosa bemásolta a Magyar Nemzetben Eörsi Mátyás kubai látogatásának valódi történetét ismertető cikkemet, amelyet az indexes cenzor (moderátor) törölt. A „bírálatot” persze ott hagyva. Gyávaságotok még a Kádár-korin is túl tesz, mert akkor ugyan szintén gondoskodtak a bírált „burzsoá” szövegek eltüntetéséről, de legalább hazug érvekkel igyekeztek bírálni, nem pedig ad hominem anyázással. Mellékesen jellemző, a magánvállalkozások és a piacgazdaság korában a média még mindig nem – holott ellenkezőjét állítja – a piaci szempontokat tartja a legfontosabbnak. Ennek szomorú bizonyítékát adta mind a kereskedelmi média, mind pedig a tájékoztatási kötelezettségét folyamatosan megszegő közszolgálati média, mely hallgatott az izraeli elnöknek a Manhattan, Lengyelország és Magyarország „felvásárlásáról” tett kijelentéséről (amelyet a budapesti izraeli nagykövet „szerencsétlen szóhasználatnak” nevezett). Ami – ez tény – közérdeklődésre tart számot. Éppen folytatni akartam népszavás (röhej) cikked tartalmi elemzését, amikor meglepődve láttam azt, hogy ki tudja, hányadik hét után annak még a felénél sem tartok, és azt, hogy egyszerűen ráuntam az egészre. Így inkább most néhány kérdéssel fejezem be levelemet. Mégpedig elsőnek azzal, hogy miként esik azok médiájában szerepelni, akik Magyarországon a világon egyedüli helyként embereket vernek össze csak azért, mert hazájuk lobogóját a magasba emelik? Ahol a rendőrök a fentről jövő bátorítást érzékelve e lobogókon taposnak? Ahol körbenézel és jóformán nem látsz helyi kézben maradt tulajdont? Ahol a kormányhoz közel állók jogerős, letöltendő börtönbüntetésük ellenére – a kormánytagok jótékony segítségével – addig maradhatnak távol a börtönből, ameddig csak tudnak (vagy nem fedezi fel őket egy kis pénzen működő televízió)? Ahol bűnelkövetőket faji alapon nem vesznek őrizetbe, és nem is indítanak eljárást ellenük, mint nálunk oly gyakran a bűnelkövetésen tetten ért cigányokat olyan bűnökért, amelyek töredékéért nem cigányok ellen azonnal megindul az eljárás? Ahol a korrupció kormányzati paragonjai hirdetnek „Új rendet”, és akarnak kiépíteni egy olyan besúgórendszert, amelyben a kereskedők és így az ország gazdasága pusztul bele? Ahol lemásolják és kiviszik az adóhivatal adatait? Ahol minden olyan iratot titkosítanak évtizedekre, amelyből a kormányon lévők gaztettei derülnének ki? E hozzád írt levélsorozat eleje felé idéztem a neokonzervatív Hírszerzőt (nekik marxista vagy), amely azzal gúnyolt, hogy Nádor utcai forradalmár vagy. Kegyes, sőt kegyeletsértő gúny, ugyanis is Kossuth Lajos szintén lakott a Nádor utcában. Te viszont nem Nádor utcai forradalmár vagy. Ennél rosszabb. A legrosszabb, amilyen sors publicistát érhet. Egyszerűen unalmas lettél.