Nigel Chapman A BBC Világszolgálatának vezetője

Tisztelt Chapman Úr! Az ön által vezetett világszolgálat 75. születésnapjára küldöm gratulációmat. Még idén áprilisban egy alkalommal itt említettem, hogy az önök intézménye az, amelynek eltűnését e világból a leginkább fájlalnám, bőven beleértve az Egyesült Nemzeteket. Önök májusban azt jelentették, hogy heti átlagos hallgatottságuk 183 millió ember világszerte. Közülük sokan, nagyon sokan nem értenék és sokszor nem is tudnák, mi történik körülöttük, ha önök nem sugároznának. Magyarországon sokan sajnálják, hogy az 1939. szeptember 5-én indult magyar adást 2005. december 31-én megszüntették azon egyszerű oknál fogva, hogy kellett a pénz az idén megindított arab és perzsa nyelvű televíziós hírcsatornához. Én viszont örülök, hogy bezárták a magyar osztályt. Ugyanis a hiszékenyebbek nem vették észre, hogy a hidegháború vége után már nem fordítottak kellő figyelmet a magyar osztályon dolgozók összetételére, és ezért a magyar adás minősége erősen csökkent. Olyannyira, hogy az már olykor tükrözte a magyarországi média nyugati mértékkel példátlan elfogultságát ugyanolyan irányban, de persze árnyaltabb formában, mint az itteni média. Márpedig így sokan nálunk azt hihették, hogy ha a BBC is azt mondja, mint a helyi média, akkor a dologban „biztos lehet valami”. Ha a magyarországi média kormánypárti elfogultságára bizonyítékot akar, nyissa ki találomra bármelyik napon a kormánybarát napilapok szerkesztőségi oldalát és ott azt látja, hogy ellentétben azon országok lapjaival, ahol sajtónak nevezhető sajtóval találkozik, az itteni újságokban az ellenzéket szidják. Mivel ezt első hallásra nehéz megérteni, hadd tegyek hozzá egy példát: ez olyan, mintha az önök lapjai nem Gordon Brown miniszterelnökkel lennének elfoglalva, hanem a konzervatív ellenzék vezetőivel és az őket támogató sajtóval, vagy mintha a francia lapok nem Sarkozy minden szavát és lépését elemeznék, hanem Ségolene Royalét. Elképesztő és hihetetlen, ugye? Az, de igaz. Igazán kár egyébként, hogy a különben tisztességesen dolgozó, Magyarországról jelentő Nick Thorpe ezzel a témával még nem foglalkozott. Nem fogja elhinni azt sem, hogy a nagyobb budapesti nagykövetségek sajtóosztályainak véletlenül majdnem minden esetben SZDSZ-szimpatizáns munkatársai erről – tényekre alapozott tudomásom szerint – még nem készítettek egyetlen elemzést sem, holott a magyarországi média sajátos esete legalább annyira különlegesség, mint az, hogy Idi Amin egykori ugandai diktátor annak idején emberi húsdarabokat tartott frizsiderében. A hét végén hallgattam műsorukat, amelyben 75 éves fennállásukról beszéltek. Ez is méltó volt önökhöz. Minden viszszafogottság nélkül közölték a saját adásukat érő bíráló hangokat is. A múltkoriban egy társaságban többek részéről felvetődött – számomra aggasztóan sokaktól -, hogy mi lesz, ha a Fidesz összeáll az SZDSZ-szel. Én azt mondtam, ezt nem tudom elképzelni. De ha az elképzelhetetlen bekövetkezne, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy valaki nálunk elindítana egy BBC normákon alapuló internetes rádióadást. Nagy, nagyon nagy sikere lenne. Sokan örülnének neki. Sokan pedig szét akarnák bombázni. Az igazságnál és a tényeknél ugyanis nincs sok dolog e földön, ami radikálisabb. Még egyszer: boldog születésnapot.

Mihályi Péter Az Államreform Bizottság tagja

Talán elnézi nekem, hogy még a Magyar Nemzetben sem olvasom el az összes cikket. Ez történt most is. Hogy miért éppen most, nem tudom, de a napokban hívták fel a figyelmemet arra a kerekasztal-beszélgetésre, amelyet önnel közölt a Magazin melléklet tavaly május 20-án. Az ön neve mellett ez állt: Mihályi Péter közgazdász az újonnan létrehozott Államreform Bizottság nemrég megválasztott tagja, aki „Utolsó esély” címmel Csillag Istvánnal, Bauer Tamással és Bokros Lajossal együtt dolgozta ki a jelenlegi kormány gazdasági stratégiájának elvi alapjait. Az alábbi részlet a Faluvég című kerekasztal-beszélgetésből való: „Magyar Nemzet: Szűnjön meg a falu? Ön: Persze. Középkori hagyomány, miért kéne fenntartani? Egész Nyugat-Európában nincs falu. A magyar települések többsége háromszáz fősnél kisebb, életképtelen.” Ön előtte azt javasolta, hogy akinek nem tetszik az iskolák és a posta bezárása, az költözzön el onnan. Egy ilyen beszélgetés Nyugat-Európában annak abszurditása miatt éppen úgy nem hangzana el, mint ahogy az sem történne meg, hogy önt egy ilyen kijelentés után benzinnel locsolnák le és gyújtanák fel. Ugyanis ott a kormányok nem fizetnek olyan embereknek, akik elementáris tények tagadásából élnek. Mondjuk abból, hogy egy vezető lapban kijelentenék: „családok márpedig nincsenek”. Egyébként mondja, melyik nyugati-európai országban nincs falu? És miért nem „kéne” fenntartani azt, ami hagyomány? Netán azokat az imaházakat sem kellene, amelyeknek az eltűnése önt érzékenyebben érintené? (Egyébként gyorsan hozzáteszem: fogalmam sincs, hogy melyekről van szó, de ha már gazdasági „racionalitásról” beszélünk, megkockáztatom, a legtöbben azon imaházak fenntartásának megszüntetését fájlalnák a legkevésbé, amelyek működésükhöz az államtól a hívek arányát tekintve a legtöbb támogatást kapják.) Szeresse a hagyományokat, Mihályi.

Horn Gábor az SZDSZ ügyvivője VII. rész

A múltkoriban egy nagyon éles szemű barátom azt mondta, hogy maguk engem azért gyűlölnek oly leírhatatlan mértékben, mert valójában mérsékelt vagyok. Ezen elgondolkodtam és rájöttem, hogy barátomnak alighanem igaza van. Ezért a mérhetetlen igyekezete sajtójuknak, hogy szélsőségesnek állítsanak be. A szélsőségem azonban nem az általam képviselt témákban mutatkozik meg. Hanem ahhoz az igazsághoz való ragaszkodásomban, amelyet talán nem csak én érzek annak. És a mindenfajta kettős mérce, a relativizálás szélsőséges elvetésében. Hogy ez mennyire így van, mondok néhány friss példát. Itt van például a magyar-orosz viszony. Amelynek szélsőséges rontásában önök és a Fidesz is teljes mértékben egyet értenek. Abban, hogy az oroszoktól minél nagyobb távolságot kell tartani. Nekem pedig az a véleményem, hogy nekünk nemzeti érdekünk pontosan úgy viselkedni, mint Európa bármely más országának: Olaszországtól Németországon át Ausztriáig. Romano Prodi olasz miniszterelnök repdesve rohan Moszkvába az olasz ENI energiaóriás cég nevében Putyinnal soksok milliárdos üzletet aláírni, mint ahogyan a berlini kormány kezét-lábát öszszetörve akar profitot orosz üzleteiből, és persze biztosítani a folyamatosan növekvő német energiaigények kielégítését az elsősorban a rohamosan növekvő kínai és az indiai energiafelhasználás miatt szűkülő piacon. Vagy ahogyan az osztrákok happolják el röhögve az általunk ott hagyott gigászi üzleteket, a földgáztárolótól az európai földgáz-elosztóközpontig. Látja, én mérsékelt vagyok: véleményem az, hogy a nép elemi igényeinek tartós és szünetmentes biztosítása (legyen mivel rántottát sütni és a lakást melegíteni) a minden mást felülíró érdek. Arról nem is szólva, hogy a zsíros nyereséggel járó üzletekből éppen és egyedül Magyarországnak nem szabadna kimaradnia. Vagy itt van az amerikai rakétapajzs. Önök, a kormány és a Fidesz is versenyben biztosítják hűségükről az amerikaiaknak azt a tervét, hogy állítsák fel a kelet-európai rakétapajzsot, súlyos orosz válaszlépés kiprovokálásának árán is. Én, mint mérsékelt békepárti, akinek a legfőbb érték – mint legtöbbünknek – a tartós béke és biztonság, egészen más véleményen vagyok. Azon, hogy egy eszelős, szélsőjobboldali háborúpárti lobbi kedvéért nem szabadna kitenni Magyarországot a nukleáris háború vagy bármilyen súlyos konfliktus veszélyének. Mérsékelt realistaként nem voltam hajlandó egy pillanatig sem elhinni a legvadabb hazugságokat az állítólagos iráni atomfenyegetettségről. Amiben önök – akik a legszélsőségesebbek táborához tartoznak – még most, azután is változatlanul „hisznek”, miután az amerikai kormányt talpától a feje búbjáig megrázta saját hírszerzőinek értékelése, amely egyértelműen állítja, hogy Irán semmiféle atomveszéllyel nem fenyeget. Vagyis az ilyen mérsékelt, már-már galambszerűen turbékoló békepárti az – én -, aki önökben mérhetetlen gyűlöletet ébreszt. Sajátos. De ha már ennyire jól és őszintén elbeszélgetünk (még jó, hogy mások nem értesülnek róla), elmondok most egy-két olyan dolgot is, amit nem sokan tudnak. Azt, hogy miért szűkítettem be fokozatosan és önként közszereplésemet. Mégpedig három, sarkalatos esetben. Mindháromban jobboldali reagálás miatt. Az első, közszereplésemet korlátozó döntésemet azután hoztam, hogy felkértek, én is szerepeljek és mondjak beszédet 2002 augusztusában a Magyar Televíziónál, ahol Orbán Viktor jelentette be: javasolni fogják a közszolgálati televíziós csatornák felosztását balliberálisra és jobboldalira. A tömeg éljenzett. Én is nagyon lelkes voltam. Holott akkor már egyszer nagyon, nagyon mélyen csalódtam. Akkor, amikor – egyebek között ugyancsak dobogón a parlament előtt – jó fél millió, a fordulat éve óta talán soha anynyira lelkes ember előtt veselkedtünk neki annyian a második választási fordulónak. Amelynek vereségét a Fidesz a vérlázító csalások ellenére elismerte. De akkor még adtam magamnak egy esélyt. Ezt az esélyt éltem fel akkor, amikor kiderült: a televíziós csatornák megosztásának ígéretét nem követte sem tett, sem az ígéret elmaradásának megindokolása. Mert ha rossz ötlet volt, akkor azt el kellett volna mondani. Vagy azt, hogy az ígéret beváltására miért nem kerül sor. Így tehát az első fogadalmam úgy szólt, hogy én még egyszer ilyen rendezvényeken nem szolgálok dekorációként. A második eset 2004 januárján történt. A Tilos Rádió elleni emlékezetes, mintegy tízezres tüntetés után, amelyen egy páran felszólaltunk. A tüntetést ugyanis e lap vezércikkben támadta meg. Véleményszabadság van persze. Mindenki azt ír, amit akar. És mindenki azt tesz – jó esetben -, amit lelkiismerete és esze diktál. Miután e támadásnak az okát máig nem értem, elhatároztam, – és tartom be azóta -, hogy én még egyszer nyilvános tiltakozó akción nem veszek részt. A harmadik eset szintén e laphoz kötődik. Ez 2005 augusztusán történt a Gesztenyés kertben a Demokrata összejövetelén. Meghívást kaptam, hogy e lap főszerkesztőjével, munkatársaival és Pörzse Sándorral együtt beszéljünk az összejöttekhez. Engem nagyon mélyen elszomorított, hogy a Fidesztől senki nem tartotta fontosnak eljönni a rendezvényre. Nemcsak a szolidaritás hiánya kifejezésének tartottam, de baljós érzéseimet erősítette, mégpedig azt, hogy a választók pártjának a választók leghűségesebbjei irányában mutatott szolidaritása hiánya „viszonzásra” talál majd, és sajnos ismét „nem leszünk elegen” a 2006-os választásokon. Az emelvényen ezt élesen szóvá tettem. A jelenlévők mintegy harmada szavaimat annyira rossz néven vette, hogy hangosan „schimfeltek”. Akkor jöttem rá, hogy sokan vannak, akik a féltésből fakadó és a vereségtől tartó dühöt nem bírják elviselni. Ekkor megfogadtam, én még egyszer nem szerepelek együtt másokkal, ugyanis nem kényszerítek senkit arra, hogy azoknak csalódást okozzak, akik az általam előre látott katasztrófa sejtetése vagy a valós helyzet érzésem szerint hű lefestése helyett egészen mást akarnak. Látja, Horn, azt mondják, a politikában „soha ne mondd azt, hogy soha”. Ez mutatja, hogy mennyire nem vagyok politikus. Mindhárom fogadalmam ugyanis viszszavonhatatlan. (vége)

Bencze József r. altábornagy országos rendőrfőkapitány

Tábornok úr, ki ölte meg Balla Irmát és ki gázolta halálra Tom Kennedyt?