Legyen Rómában vagy Eritreában. Mintha nem lennének kíváncsiak akkor sem, amikor saját előítéleteik tesztelésére nyílik alkalom. Márpedig nemhogy egy újságíró, de egy valódi értelmiségi belső indíttatása is ezt parancsolná. Rögtön az elején rámutattam az Astoria Zöld termének szőnyegpadlójára tett hátizsákomra és annak tartalmát bemutatva azt mondtam: abban három óriási kapcsos dosszié van, tele cikk-kivágásokkal, amelyek az önök és kollégáik termékei az Orbán-korszakból. Majd felemeltem az asztalról egy igen vékony dossziét, amely a világsajtónak a Medgyessy-éra két évének termését tartalmazta, főként az internetről kinyomtatott cikkekből. Ezután azt a kihívást intéztem önökhöz, hogy találomra mutassanak rá bármelyik cikkre a három, gigantikus dossziéból, hogy vegyem ki azt, és ha az olyan cikk, amelyik az Orbán-kormányt támadja, akkor abban elsősorban ellenzéki forrásra – politikus, értelmiségi, újságíró stb. – hivatkoznak, míg a vékony dossziéban (a Medgyessy-korszak cikkei) gyakorlatilag egyetlen olyan cikkre nem tudnak rámutatni, amelyben hivatkoztak volna ellenzéki forrásokra. Önök a kihívás elfogadása helyett mély csöndbe burkolóztak. Miért? Ugyanakkor meglehetősen kételkedve fogadták e lap főszerkesztőjének azt az állítását, hogy börtönbüntetése politikai ítélet. Amire én szintén gyakorlati tesztet ajánlottam fel önöknek. Azt mondtam, hogy ha kívánják, bemutatok önöknek egy igen tekintélyes bírót, aki nevének elhallgatását kérve elmondaná, hogy Magyarországon egy ügy kimenetele gyakorlatilag eldől az ügy kiszignálásánál. És azt is elmondtam, hogy elhozok önöknek egy fiatal fogalmazólányt, aki elmondja, hogy egy balliberális felperes elleni ügyemben fél órával az első fokú ítélet kihirdetése előtt már közölte velem a pénzbüntetés mértékét. Önök ekkor is hallgattak. Miért? Annak viszont örültem, hogy – ellentétben az itteni nem újságíró újságírók szokásával – a kérdések szinte záporoztak ránk. Az egyik kérdés azt tudakolta tőlünk, hogy – ha jól emlékszem – mi miért nevezzük magunkat jobboldali újságíróknak? Azt feleltem, hogy talán megengedhetjük magunknak azt az előjogot mi is, amit a világon minden országban megtehetnek publicisták, akik magukat jobboldalinak vagy baloldalinak, illetve konzervatívnak vagy liberálisnak tartják. Megemlítettem, hogy ha a baloldali Guardianben megjelenő publicisztikák baloldali, a Timesban megjelenő publicisztikák inkább jobboldali értékrendet tükrözhetnek, és ha a liberális New York Timesban a konzervatív és a liberális publicistát már a nevéről felismerik, akkor mi itt miért ne vallhatnánk szint? Hozzátettem: igaz, Magyarországon az a furcsa helyzet alakult ki, hogy míg a konzervatív sajtóban a véleménycikkeket írók nyíltan bevallják ideológiai rokonszenvüket, addig a balliberális lapok publicistái saját magukat „függetleneknek” nevezik, ami nemcsak hogy nem igaz, hanem marhaság is. A másik kérdés arra irányult, hogy miért használunk militáns hangot, mert ezzel csak elriasztunk embereket a másik oldalon, viszont csak keveset vonzunk a mi oldalunkon. Erre azt feleltem, hogy ha Norvégiában lennék újságíró, akkor nyilván az ott megszokott hangnemben írnék, de egy olyan társadalomban, ahol például Szász Károlynak már brutális megverésénél és a feszületet a Tilos Rádió elleni tüntetésen felmutató, 66 éves hölgy arcának szétverésekor lehetett tudni, hogy a támadók kilétét a rendőrség nem állapítja meg, ott az újságírók hangja is szükségszerűen keményebb. Hozzátettem: előadásaink látogatottsága és lapjaink értékesített példányszáma nem éppen azt mutatja, hogy mi lennénk azok, akikkel jobboldali többség nem rokonszenvezne. Azt is hozzátettem, hogy amennyiben feltételezzük, hogy írásaink keménysége politikailag nem haszonelvű, akkor ez csak azt mutatja, hogy nem vagyunk politikafüggő újságírók. Arra is rákérdeztek, hogy van-e küldetéstudatunk és mit szeretnénk elérni. Erre én egy-két mondattal azt feleltem, hogy igen egyszerű a célom: azt szeretném, ha mi is olyan országban élhetnénk, mint Ausztria, és éppen úgy érezhetnénk otthon magunkat, mint az osztrákok Ausztriában. Ahol a bíróságok, MSZP-s országgyűlési képviselők és társaik nem újságírók levadászásával foglalkoznak, és ahol a népszerű jobboldali műsorok és lapok éppen úgy kaphatnak hirdetést, mint a csekély érdeklődésre számot tartó balliberális műsorok és kis példányszámú lapok. Amikor pedig egy újságíró azt kérdezte, hogy Magyarországon a két tábor újságírói miért nem ülnek le egy asztalhoz, akkor kikértem magamnak a kérdésben rejtőző inszinuációt, ugyanis míg a mi oldalunk folyamatosan felajánlja a párbeszéd lehetőségét, és nemegyszer magam is tettem ajánlatot nyilvános vitákra és dialógusokra, sőt felkínáltam a lehetőséget a másik oldal újságíróinak, hogy szerepeljenek a Sajtóklubban, de a másik oldalról viszonzás soha nem érkezett. Hozzátettem: a reggeli után ezt az állításomat is tesztelhetik, ha felhívják a másik oldal újságíróit, akik a párbeszéd elfogadása helyett jelzőket fognak ránk aggatni. A jobboldali politikusok és újságírók állítólagos antiszemitizmusára tett kérdésre pedig azt feleltem, hogy ugyanazok az újságírók és politikusok, akik a Kádár-rendszerben privilégiumaikat úgy védték meg, hogy „kommunistaellenesnek” és „szovjetellenesnek” kiáltották ki ellenfelüket, ma ugyanők, a kommunizmus elmúltával, mai privilégiumaikat az antiszemitizmus vádjával védik meg, mivel ma erre vevő a Nyugat. Remélem, osztják véleményemet, hogy egy kis glasznoszty ráfér a külföldi tudósítók és a jobboldali újságírók közötti első, igen üdvös összejövetelre. Talán ezúttal még idézni is fognak belőle tudósításaikban. És azt is remélem, hogy legalább annyi cikket írnak Medgyessy Péter antidemokratikus, eszement közöslistás javaslatáról, mint amennyi cikkben fejezték ki felháborodásukat annak idején a marginális jelentőségű, diákokból álló és az önök tudósításait keményen bíráló Kontroll-csoport felméréseiről.

* * *

Beke Albert

professzornak

Tisztelt Tanár Úr! Önnek egymás után jelennek meg jobbnál jobb tanulmányai. Amikor olvasom őket, olyan érzés fog el, mint amikor a megboldogult Hanák Tibor, a Szabad Európa Rádiónak bécsi tudósítójának könyveit olvastam például Lukács Györgyről és a Kádár-rendszer alatti magyar filozófiáról és filozófusokról. Volt tudós kollégám egyetlen kötetben egy hegyi patak tisztaságával mondta el a lényeget a sok, süketelve marxizáló és obfuszkáló, helyezkedő baromságok után és helyett. Hanákkal minden a helyére került. Beleértve a „Lukács”-óvodát és Heller Ágnest, akinek volt képe megmásítva újra kiadni egy korábbi könyvét, megtisztítva azt gyalázatos lábjegyzeteitől, de a kozmetikázás tényét elhallgatva. A napokban volt kedves és elküldte nekem – meghatóan szép dedikációival – két új tanulmányát, amelyet a Szenci Molnár Társaság adott ki. Az egyik címe Problémák Németh László és Illyés Gyula körül. A másiké az Égető gondok a magyarországi református egyházban. Mindkettőnek minden mondatából szinte izzik az igazságra törekvés vágya. És az, hogy annak nevezze a kommunista rendszer iránti puhaságot, ami. Valamint az SZDSZ iránti mai lefekvést, amire igazán nincs mentség. Hiszen az SZDSZ által is alkotott koalíció – szerencsére – nem tud bebörtönözni senkit. Még – tegyük hozzá, Bencsik András másodfokára várva. A helyhiány miatt csak egyetlen részlet a két tanulmányból. Abból, amely a református egyházról szól. Ebben ezt írja: „Nos, kérdem tisztelettel: miért nem emelte föl a szavát a református egyház a világnézeti semlegesség bevezetése ellen? És miért hallgattak a többi egyházak papjai is? Miért? Vagy ezt talán nem tartották bűnnek? Ha a papok minden templom minden szószékéről nyíltan és egyértelműen megbélyegezték volna ezt a gyalázatot, nemzetrontó törvénytervezetet, akkor az nem maradt volna hatás nélkül, s az SZDSZ oktatásügyi minisztere is alighanem meggondolta volna magát. Csakhogy a református egyház, akárcsak a többi egyház is, mélyen hallgatott, meg sem mukkant. S vajon miért? Alighanem azért, mert arra gondolt: a Művelődésügyi Minisztériumtól kapjuk a pénzt, tehát ne haragítsuk magunkra a minisztert. S eközben az egyházak vezetői nem vették észre, hogy éppen ezzel az óvatoskodó magatartásukkal riasztották el maguktól a híveket, tehát tulajdonképpen veszítették el az egyházat. Hiszen amikor a miniszter azt látta, hogy a legnagyobb erkölcsi gaztettet is elkövetheti a nemzet ellen, s az egyházak mégis némák maradtak, akkor elbízta magát – mert elbízhatta! –, s legközelebb akár a hitoktatást is betilthatta volna. Ami pedig a pénzt illeti: határozottan tudtára kellett volna adni a miniszternek, hogy az egyházak a nekik jogszerűen járó pénzt nem kérik, hanem keményen követelik. Éspedig azért, mert a kommunisták az egyházakat kirabolták, mindenüket elvették – tehát az össznemzeti jövedelemből az államnak most igenis kötelessége, hogy az egyházakat támogassa.” Hogy lehet ezzel a véleménnyel vitatkozni? Egyébként professzor úr nyilván be tudja illeszteni a fenti gondolatmenetébe azt, hogy a Népszava a múlt hétvégi Szép Szó című melléklete örömmel kínált hosszú beszámolót arról, hogy Mindenki egyforma, mindenki különböző címmel „figyelemre méltó, érdekes kiállítás nyílik február 20-án Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem aulájában”. Hát igen. Te is más vagy, te sem vagy más. A másság. A tudósítás szerint „A hangsúly ezenközben nem elsősorban a különbségek és különbözőségek bemutatásán, hanem sokkal inkább a minden embert összekötő közös vonások, a genetikai rokonság kiemelésén, a tévhitek megkérdőjelezésén, az előítéletek felszámolásán van.” A cikkben ezt a pompás mondatot is találtam: „Ha felfedezzük a sokféleség mögött az egységet, ha megértjük, hogy a külső hasonlóság vagy különbözőség nem jelent genetikai hasonlóságot vagy különbözőséget, akkor rájövünk arra is, hogy az embereket nem lehet rasszokba sorolni”. Csodálatos: „nem jelent genetikai hasonlóságot vagy különbözőséget”. Ami nagyjából annyit tesz, hogy a hideg nem jelent meleget és a meleg nem jelent hideget. Multikulti rulez. Csak arra várok, hogy mikor terjesztik ki mindezt az állatok világára. Mert ha az emberiséget sem lehet osztályozni, akkor az állatokat sem: a tetűt és a lámát is állatsága köti össze. Azért én a jövőben a lámánál maradok. Az előbbi szeretetét a kormánypártoknak hagyom. Gondolom, ebben is egy hullámhosszon maradunk.