Alfred Gusenbauer

osztrák kancellár

Bécs

Tisztelt Kancellár Úr!

Ön szeptember 16-án egyérteműen nemet mondott arra az elképzelésre, hogy – amerikai mintára – hozzanak létre európai uniós kékkártyát, amelynek birtokában az EU-n kívüli országokból érkező külföldiek megkötés nélkül vállalhatnának munkát a közösség államaiban.

Álláspontja az, mint mondta, hogy Ausztriának magának kell eldöntenie, kit enged be és kit nem a munkaerőpiacára.

Ebben teljesen igaza van.

De szeretném álláspontját két, nemigen hangoztatott érvvel is kiegészíteni.

Az egyik érvet Robert Putnam, a Harvard Egyetem világszerte ismert politológusa szolgáltatja, aki A magányos tekéző (Bowling Alone) című, a közelmúltban megjelent tanulmányában – amelynél rémültebben kevés dolgot hallgattak el a liberálisok – arra a következtetésre jut, hogy minél heterogénebb egy közösség, annál inkább zárkóznak magukba az emberek, és annál kevésbé kívánnak aktívan részt venni a közösségük mindennapi életében. Hatalmas apparátussal elvégzett kutatásai azt mutatják, hogy a másság (sokféleség, diverzitás) bizalmatlanságot és passzivitást erdeményez.

Vagyis a külföldiek beáramlásával Ausztriában szétszaggatnák a társadalomnak azt az egészséges szövetét, amelyet minden, ellen irányuló liberális kísérlet dacára sikerült megőrizniük.

A másik érv csupán látszólag futurisztikus, de valamilyen oknál fogva a bevándorlást oly mértékben erőltetők ezt sem hozzák fel, pedig ők állítólag nagy, jövőbeli távlatokban szeretnek gondolkodni.

Ez pedig a robotok növekvő szerepe az elkövetkező években.

Világszerte már – csak háztartásokat tekintve – legalább 15 millió robot működik. Sőt, a ruhaipar is kezd robotoknak való ruhákat gyártani, azoknak, akik – bármily hihetetlen, de – érzelmi kapcsolatot fejlesztenek ki a sokfajta rutinmunkát elvégző, emberformájú robotokkal.

A gyárakban pedig már régóta és egyre nagyobb számban alkalmaznak robotokat.

A technikai fejlődésnek vajon mi más célja lenne, mint az ember életének szebbé és könnyebbé tétele?

Vajon a robotok mind szélesebb körű használatának nem ez a célja?

Márpedig ha olyan munkákat robotizálunk, amelyeket korábban emberek végeztek el, és – mint ez a fejlett országokban általános – olyanfajta munkákat, amelyeket addig a helyi nyelvet nem, vagy rosszultudó, szakképzetlen bevándoroltak végeztek el, mi akadályozza meg, hogy a jövőben a tragikus európai demográfiai mutatók miatt állítólagosan egyre szorítóbb munkaerőhiányt nem lehetne messzemenően pótolni robotokkal?

A nyugati közvéleménynek

Tisztelt Közvélemény! Magyarországon sikerrel hallgatta el a média a Financial Times/Harris az ön (mármint ön, közvélemény) kutatásának a közelmúltban nyilvánosságra került eredményét, mert az nem illett e média prekoncepciójába. Nálunk ilyen a sajtó. Ugyanis ez a sajtó önt úgy állítja be, mint amelyik – szemben a magyar „provincialitással” -, boldogan öleli magához a globalizációt, azt olyan természetesnek tekinti, mint a patak csörgedezését, és amely még többet kíván belőle, ha már valamit akar vele kapcsolatban, mert megérti: csak így lehet versenyképes egy globalizált világban. Az ön (közvélemény) globalizációra vonatkozó eredménye most alaposan megrázta megrendelőjét. De azért nem hallgatták el. Ennek a lényege: mind az Egyesült Államokban, mind pedig Európában az embe­rek jelentős többsége az eddiginél jobban meg akarja adóztatni a gazdagokat és maximalizálná a vállalatirányítók gigászi fizetését, mert az adott vélemények szerint ezek meg nem érdemelt jövedelmek és a globalizáció negatív hatásait testesítik meg. A megkérdezetteknek szintén óriási többsége – vagyis a „közvélemény” – a globalizációt túlnyomórészt negatív erőnek tekinti, és a gazdag országok polgárai kormányaiktól várják el azt, hogy enyhítsék azon csapásokat, amelyek szerintük a „feltörekvő országokkal” folytatott kereskedelem liberalizációja révén keletkeznek. A megkérdezett britek, a franciák, az amerikaiak és spanyolok mintegy háromszor nagyobb arányban jelentették ki, hogy a globalizációnak negatív hatása van országukra. Jó, hogy ismét megszólalt.

Bencze József r. altábornagy országos rendőrfőkapitány

Tisztelt Rendőrfőkapitány Úr! Az irányítása alatt álló rendőrség ismét bebizonyította, hogy feladatainak nem tud eleget tenni. A Kabai-ügyről van szó. Vagyis arról, hogy a Hírtévé és a Magyar Nemzet együttműködése, és nem az önök munkája eredményeként találtak rá egy körözött bűnözőre, Kabai Károlyra, Veres János pénzügyminiszter egykori üzlettársára, aki az eladás alatt álló Lipótmezőn keresett magának menedéket. Sőt: rendőreit alig lehetett kirángatni Kabaihoz. Ez nekem azt mutatja, hogy olyan ügyekben, amelyekben – beszéljünk nyíltan, altábornagy úr – a politika jelen van, önök igen gyenge teljesítményt nyújtanak. Ezért a következőt ajánlom: ha már nem tudják vagy akarják osztrák vagy svájci kollégáik segítségét kérni, hogy azonosítsák Balla Irma debreceni fideszes képviselőnő gyilkosát, illetve gyilkosait, forduljanak bizalommal a Hírtévé vagy a Magyar Nemzet újságíróihoz. Biztos vagyok benne, hogy ők ennyi idő alatt már megállapították volna azt is, vajon a brutálisan meggyilkolt politikust valóban saját laptopjával verték-e agyon. Arra is természetesen várom válaszát, hogy kik támadtak ököllel Vörös Tamás józsefvárosi fideszes képviselőre. S még egy. Mivel Orbán Viktor, a Fidesz elnökének szeptember 18-án elmondott beszédének utolsó mondata így hangzott: „Ezért mi senkit sem hagyunk az út szélén, mert számunkra egy az ország”, nyilván az ellenzéki párt helyeslésével és támogatásával találkozik az a kérésem is (amelyet ők eddig nyilván feledékenységből és időzavar miatt nem vetettek fel), hogy vizsgálja ki: mely rendőrök felelősek a tavaly ősszel a Magyar Rádió udvarán rendezett vérfürdőért.

Simicskó István országgyűlési képviselő KDNP

Tisztelt Simicskó Úr! Önnek teljesen igaza volt, amikor júniusban javasolta a Honi Gárda felállítását. Csak abban nem, hogy javaslatát már elfelejteni látszik. Ugyanis a 2002 óta rendre felvetett, majd nyom nélkül elfeledett javaslatok korrodeálják a jobboldali választóknak pártjaikba vetett hitét. Kíméletből nem sorolok fel belőlük néhány tucatot. Nem tudom, hogy a jövőben nem lenne-e érdemes egy javaslatot alaposan végiggondolni, mielőtt nyilvánosságra lépnek vele? Vagy nem lenne-e érdemes olyan tevékenységekbe fektetni energiát következmények nélküli és ad-hoc javaslatpufogtatások helyett, amelyek választói táboruk kohézióját elősegítik? Mondok egy példát. Sajnos túl rövidre sikerült otthonlétem alatt egy véletlen folytán egy fideszes önkormányzatnál jártam. Ahogyan bementem a polgármester irodájába, a váróhelyiségben lévő asztalon a Népszabadság aznapi számát láttam meg. Ez volt az egyetlen napilap. Tudja, ha én az ön helyében lennék, a következőt tettem volna már a tavalyi választások után: megbíztam volna egyik emberemet, hogy telefonálja végig a jobboldali önkormányzatok vezetőit, és megkértem volna őket, rendeljék meg a Magyar Nemzetet és a Demokratát. Csendben. Vagyis pont fordítva, mint ahogyan önök szokták: nagyot kiabálnak, majd megijednek a balliberális média pofonjaitól és retirálnak. A feladat elvégzésével megbízott embe­remnek egy hetet adtam volna. Utána további három hetet az eredmény ellenőrzésére. Majd további három hetet a szúrópróbaszerű helyi ellenőrzésre. Miközben minden feladatfázis elvégzéséről beszámoltattam volna. Ez egy összeg-összeg játék lett volna: nemcsak a jobboldali napilap és e hetilap példányszáma nőtt volna, és így nőtt volna a bevételük, ami jobb információszolgáltatást tesz lehetővé, de az önök üzenete is nagyobb kört ért volna el. Arról, hogy mekkora potenciál lett volna ebben (majdnem azt írtam, lenne, de időközben eszembe jutott, hogy önök az ehhez hasonló, jött-ment ötletekre nem vevők), annyit, hogy a szintén tízmilliós Csehországban a jobboldali Mladá Fronta Dnes háromszáz ezerpéldányban kel el, a szintén jobboldali Lidové Noviny nyolcvan ezerben.

Tamás Gáspár Miklós publicista VII. rész

Na végre, tudtam egy kis helyet szorítani neked a már annyiszor megígért folytatásra. Mielőtt példaként kiválasztott, súlyos hibáktól hemzsegő cikkedre a jövő héten visszatérnék, egy kis rettegnivaló a Slovenská pospolitostól, mint szintén megígértem. Tudod, milyen felhívást jelentettek meg szervezetük honlapján? Ezt: „Nem vagyunk bőrfejűek, nem vagyunk rasszisták, mi vagyunk a Slovenská pospolitost. Nem hagytunk fel ideáljainkkal, mi mindig a szlovák nemzetért harcolunk. Elég ellenségünk van, minden oldalról szüntelen támadások érnek, belülről úgymond »saját« kisebbségeink rágnak szét. Ezt csak ti együgyűek, saját nemzetük feketefoltjai, az amerikai imperialisták szolgái nem látjátok”. Talán tudod, hogy e szervezet hő vágya, hogy az országot „megtisztítsuk a bevándorlóktól, a kisebbségektől, főleg a magyaroktól és az állandóan büdös és megromlott kisebbségektől”. E szervezet tagjai Őrségre! felkiáltással köszöntik egymást, amit Andrej Hlinka Gárdájától örököltek. Talpig feketébe öltöznek. Nyakukba fehér kettős keresztet akasztanak, és az azt magába foglaló fekete zászlóval együtt igen sokakat emlékeztetnek az 1939 és 1945 közti szlovák államban hivatalos katonai elitalakulatként működő Hlinka Gárda egyenruhájára. Szerintük „a nemzet ellenségei” jelzőt érdemli ki mindaz, aki nem szlovák. Elsősorban a magyarok. Havi magazinjukban, a Hlasban valamelyik szlovákul tudó ismerősöd segítségével biztosan olvashatsz olyan félelemkeltő cikkeket, ami miatt azonnal a nyilvánossághoz fordulhatsz. Természetesen a pozsonyi közszolgálati televízióban is. Amennyiben persze odaengednek. De ha észak helyett inkább délre mennél rettegni és felháborodni, ajánlom a Vajdaságot. Szabadkán sokan mutatnak neked olyan szerb nyelven írt falfirkát, hogy „Halál a magyarokra!”, vagy „Öljük meg a magyarokat”. De ilyen feliratokat a bácskai Péterrévén is láthatsz, ahol fél év alatt több mint húsz magyar fiatalt vertek és aláztak meg. Nem kellene fellépned a szerb közszolgálati televízióban a magyarok védelmében? Netán félsz? Vagy netán nem érdekel a téma? Persze Nyugat felé is érdemes lenne utaz­nod, hiszen két német törvényhozásban is jelen van a német sajtóban „nácinak” nevezett NPD. Ami az itteni, a Magyar Gárda karitatív tevékenységet folytató tagjaitól rettegőket valamilyen okból nem zavarja. De mehetnél még tovább: Franciaországba is, ahol zsinagógákat gyújtanak fel vagy rabbikba nyomnak kést. Egy kis fellépés a párizsi tévékben? (folyt. a jövő héten)

SZDSZ

A múltkoriban amúgy félálomban azon tanakodtam, vajon esetleges eltűnésük esetén maradna-e önök után bármi, ami alkotás és ami másnak is hasznot hoz, illetőleg akár az idelátogatóknak is mutogatható? Gondolatban végigfutottam teljesítményükön. Kezdve attól, ahogyan réges-régen Makovecz Imre sevillai pavilonját – egy igazi alkotást – és őt, az önök dühére a világon legismertebb magyar építészt, tehetsége miatti irigységükben és olajkút mélységű gyűlöletükben húzták-vonták sarukban; és ahogyan kajánul írtak arról, hogy a magyar „kórházipar” terén talán legjobban működő intézetének, a pécsi szívklinikának vezetőjét, Papp Lajost a kilencvenes évek elején összeverték. 17 éves történetükben nem találtam semmit, ami kielégítette volna a felállított, feltételes ismérveket. Az önöket túlélő, talán leginkább látható nyom az adófizetők zsebéből elkészült, törött, rozsdásodó időkerék, amelyet egy boldogabb korszakban valaki belerúgna a Dunába, és figyelmeztető táblát helyezne el: „Hajózni itt undorító és veszélyes”.