Orbán Viktor

A Fidesz elnöke

Tisztelt Elnök Úr!

Vannak a jobboldalon, akik szerint hibáink elemzése nem tanulás, hanem „támadás” saját magunk ellen, és a bírálat soha nem jön jó időben. Vagy azért, „mert nem a múltba, hanem előre kell nézni”, vagy azért, mert „jön a soron következő választás”, vagy azért, mert az „viszályt és széthúzást kelt”, vagy…

Mivel itt és most nem akarom megbántani a jobboldal tanulni és hatékonyabbá válni nem kívánó részét, bevezetésként szeretném hangsúlyozni, ez a levél sokkal inkább egyfajta mikromagyarázat arra, hogy egyesek miért nem mentek el szavazni sem az első, sem a második fordulóban, holott eredetileg önökre adták volna voksukat.

Mivel tapasztalatom első kézből való, és a történetnek oly sok szereplője van, nem hinném, hogy az itt olvashatók cáfolhatóak lennének. Kérdés persze, hogy lesz-e ideje elolvasni, hiszen, mint tudjuk, a jobboldali közélet vezetőinek egyik jellemző tulajdonsága az, hogy állandóan rohannak, de mindenről lekésnek, még a győzelemről is. Közben pedig tervezés helyet tüzet oltanak.

Ez a történet egyébiránt egy olyan rejtélyről is szól, amelyet meg szerettem volna oldani. Úgy érzem, találtam is egyfajta megoldást. És úgy érzem, hogy tanmesének sem túl rossz.

Önnek, Elnök úr, miniszterelnöksége idején volt egy főtanácsadója. Nem egy volt főtanácsadójától és tanácsadójától ő abban különbözik, hogy nem szúrta Önt hátba, és nem is alkot élő hidat a jobboldal, valamint az SZDSZ-es, illetőleg MSZP-s érdekek között, ha ma már egyáltalán érdemes e két utóbbi formációt külön halmazként kezelni.

E volt főtanácsadója mondogatta nekem, hogy egykor íróasztalán garmadában álltak diplomás, több nyelvet beszélő fiatalok jelentkezései. De – nem az ő hibájából – egyikük sem kellett. Négy év nyilván túlságosan rövid idő volt erre. Így azután nem tisztultak meg a minisztériumok és egyéb közintézmények a hajdani egypártrendszert hűen szolgálóktól. A „vérfrissítés” tehát nem sikerült. Miközben – hallottuk ezt olyannyiszor – minden olyan javaslatra, amely arról szólt, hogy egy árulót (a másik oldallal mutyizót vagy üzletelőt) ki kellene a posztján cserélni, az az elhárító válasz érkezett, hogy „nevezz meg egy megfelelő embert a helyére”. Értsd: „nincs ember” és maradjon az, aki jóvátehetetlen károkat okoz.

Nos, én arra gondoltam, hogy teszek egy kísérletet. Aminek az is lett volna a célja, hogy nagyon értelmes, teljes mértékben megbízható, saját területükön magukról már jó bizonyítványt kiállító emberekkel ismertessem meg Önt, akik hajlandók ingyen, csupán az „ügy” érdekében dolgozni. Arra gondoltam, hogy ha ők a választásokig beválnak, talán már elhárítható a „nem tudom” válasz arra a kérdésre hogy „de akkor kit tegyünk a helyére?”

Gondolatomat tett követte. Olyanokból, akiket évek óta jól ismertem, kiválogattam azokat, akik egymást nem átfedő területeken tudnának az Ön pártja munkájában és kampányában segíteni, valamint akikről tudtam, hogy önkéntes munkájukat rendszeresen tudnák végezni, vagyis nem szólítja őket feladatuk gyakran külföldre, vagy egyéb okok nem gátolják őket a segítésben.

Szerencsére a bőség zavarával küzdöttem inkább, és így azután mintegy három tucat barátomat, illetve jó ismerősömet kérdeztem meg, hajlandóak lennének-e két megbeszélésre. Az elsőn összejőve megismernék egymást, megbeszélnék azt, hogy ki mit tud segítségként Önöknek felajánlani, majd pár hónap múlva – amikor már a feladatra vállalkozók részletesen kidolgozzák tervüket – Önnek egy közeli munkatársát meghívva, mindenki két percben összefoglalva elmondja, hogy miben tudna segíteni. Az Ön munkatársa pedig elmondaná, hogy kiknek a segítségére van szükségük.

Az első találkozóra tavaly január 22-én került sor. Egy véletlen folytán éppen aznap délelőtt beszéltem az Ön egyik „jobbkezével” és megkérdeztem, mit szól az ötlethez és eljönne-e a néhány hónappal később tartandó második találkozóra? Az illető javaslatomat nagyon jónak találta és megígérte, hogy ott lesz a második találkozón.

Egyébként én e találkozó miatt utaztam haza Brüsszelből a hét végére, de sokkal távolabbról is jöttek olyanok, akik úgy érezték, nem kímélnek időt és költséget, hogy ott legyenek az első megbeszélésen, amely egyébként kitűnő hangulatban és rendkívül eredményesen ért véget.

A második találkozóra május 7-én, szintén a hét végén került sor. Oda már kész tervvel érkeztek azok, akik Önnek és pártjának fel akarták kínálni segítségüket. Az Ön „jobbkeze” (az idézőjel itt nem annak szól, hogy valójában nem jobbkeze Önnek az illető, csupán azt, hogy nem kívánom őt megnevezni) a fideszesek gyakori szokásától eltérő módon csak néhány percet késett.

Mintegy kéttucatnyian lehettünk. A jelenlévők az előre megtervezettek szerint adták elő kidolgozott terveiket az Ön emberének. Ott volt az ország egyik legjobb dj-je, a Magyar Tudományos Akadémia egyik tagja, oktatási szakértő, gyereksebész, rendkívül kiterjedt kapcsolatokkal, multinacionális cég kampánymenedzsere, szakjogászok és többen olyanok Nyugat-Európából, sőt a tengeren túlról is, akik közül nem egynek rendkívül jó kapcsolatuk van az ottani jobboldali pártokkal, pontosabban azok vezetőivel is.

A találkozó elején szükségesnek tartottam elmondani, hogy az ott egybegyűltek közül sokan a Fideszt – annak általuk negatívnak ítélt magatartása miatt – nem szeretik, de ennek ellenére hajlandóak bármit megtenni az Önök választási győzelméért. Én pedig – bemutatva a jelenlévőket – megjegyeztem, saját magam semmiféle segítést nem vállalok, nehogy azt higgyék, hogy magamnak szeretnék mindebből később bármiféle előnyt kovácsolni.

A jelenlévők közül többen írásban is átadták tervüket. Egy hölgy pedig jegyzőkönyvet készített az elhangzottakról, ami később az Ön emberéhez került. Az Ön „jobbkeze” mintegy két és fél óra után ment el, és ígéretet tett arra, hogy három héten belül a javaslatokat kiértékelteti és mindenki választ kap.

Mi azután kiértékeltük a találkozót. Meglehetősen vegyes eredménnyel. Voltak, akik szerint pozitív lesz a „projekt” eredménye. Voltak, akik egyáltalán nem bíztak abban, hogy bármi is történik, és voltak, akik vegyes érzéseiknek adtak hangot. Az például nem talált különösen jó visszhangra, hogy az egyik jelen lévő jogász, aki a Magyarok Világszövetségének vezetésétől azzal a meghatalmazással érkezett, hogy felajánlja: hagyják abba a Fidesz és a világszövetség vitáját és helyette kezdjék meg a békítő tárgyalásokat, azonnal elutasításban részesült.

Annyit zárójelben érdemes megjegyezni a jelenlévők megbízhatóságának jellemzésére, hogy e találkozó ténye nem szivárgott ki a balliberális sajtóba, ellentétben olyannyi bizalmas Fidesz-információval. De ugorjunk. Eltelt három hét, majd egy hónap. Utána még egy, de válasz nem érkezett. A kör tagjai – azok is, akik nem tudtak eljönni – egymással a világhálón keresztül tartották a kapcsolatot.

Augusztus 19-én azután egy e-mail érkezett, amelyben az Ön „jobbkeze” azt írta, hogy noha a találkozó utáni hétfőn már odaadta az anyagot a kampánnyal, a kampánycsapattal és a kommunikációval foglalkozó embereknek, nekik azóta még nem volt idejük elolvasni a javaslatokat. „Jobbkeze” azt írta, ő is „kínosnak és elkeserítőnek” tartja a dolgot, mert, mint írta, a találkozó egyik célja az volt, hogy „a Fidesszel szembeni ilyen jellegű sztereotípiákkal leszámoljunk”.

Miután kerülő úton megtudtam, hogy az Ön melyik két központi emberének a döntésétől függ az egész projekt, előre sejtettem annak kimenetelét. Tisztában voltam azzal, hogy ők mennyivel másként gondolkodnak, mint a munkájukat felajánlók. Egyrészt tudtam, hogy ennyi projekt átolvasása munkát igényel, ami… és hadd fejezzem be itt ezt a mondatot egyeseknek a munkához való viszonya jellemzése helyett. Azt is tudtam, hogy megfordulhat a fejükben, vajon nem kerülnének-e be olyan emberek, akikről kiderül, hogy briliánsak, tehetségesek és rendkívüli munkabírásúak, ami netán számukra előnytelen kontrasztot teremt. Harmadrészt netán még attól is tarthattak, hogy ha tehetséges, valóban életképes projektet benyújtó emberek kezdenek dolgozni a kezük alatt, és a választás megnyerése esetén ezen hölgyek és urak netán komolyabb pozíciókat foglalnának el, az én befolyásom is növekedne, vagyis annak a tábornak az ereje, amelyik szerint a pártpolitika nem „népfrontpolitika” és hogy a Fidesznek a saját táborát kellene „simogatnia”.

Így azután túlzottan nem lepett meg, amikor egy újabb hónappal később, 2005. szeptember 19-én azt a rövid e-mailt kaptam, amelyben az Ön „jobbkeze” arról értesített – az augusztusi levéllel némi ellentmondásban -, hogy „most értem el a kampányon dolgozó embereket. Azt mondták, hogy mondjam meg, hogy köszönik a felajánlott segítséget, de egyelőre nincsen rá szükség. Sajnálom.”

Azt talán mondanom sem kell, hogy az „egyelőre” „egyelőre” maradt egészen most vasárnapig, a Fidesz csúnya vereségéig. Pedig az „egyelőre” levelet követte nemzeti konzultáció, levélírás vagy kapcsolatfelvétel 3,2 millió emberrel, mint Elnök úr említette egy tévéadásban.

A visszautasítást követően Elnök úrnak írtam a történtekről egy tömör levelet, és megkértem két munkatársát, hogy azt adják át Önnek. Mivel biztos szerettem volna lenni abban, hogy a találkozóról valóban értesül, megkértem még a székházukban dolgozó egyik hölgyet, akiben százszázalékosan megbízom, hogy három mondatban írja le a történteket és adja át Önnek személyesen a három mondatot. Az átadás – legalább is e három mondaté – megtörtént.

Azt mondanom sem kell, hogy a két találkozó résztvevőinek egy része a sértő és ostoba bánásmód miatt olyannyira csalódottnak és szomorúnak érezte magát, hogy szavazni sem ment el. Úgy érezték, hogy egy ilyen párt győzelme esetén nem valósulnának meg azok a változások, amelyekre kétszer négy év alatt két jobboldali kormány sajnos szintén nem volt képes.

Pedig egyetlen gesztus elég lett volna. Ha Elnök úr valamelyik sietős brüsszeli látogatásán annyit mondott volna nekem, hogy „köszönöm a nálad összejötteknek segíteni akarásukat és sajnálom, hogy ilyen hiba történt”, nagyon valószínű, még ők is elmentek volna szavazni.

Nem sokkal azután, hogy az Ön kampányfőnökének kudarccal fenyegető kampánystratégiáját bíráló nyílt levelem tavaly itt megjelent, Vaszil becenevű főrendezvényszervező hölgyük a Szentkirályi utcai székházukban sokak füle hallatára kijelentette, hogyha lenne egy géppuskája, lelőne.

A mostani választásokon ennek ellenére természetesen Önökre szavaztam, de nem hinném, hogy az itt leírt magatartásformák csökkentették volna a két vasárnap a szavazástól távolmaradó jobboldaliak számát.

Pontosítás

A múlt heti számban A magyar jobboldali értelmiségiekhez címzett levelemben egy hibát ejtettem: nem az 1959-ben halálra ítélt és kivégzett Kristóf László volt csendőr főtörzsőrmester lőtte le tűzharcban a gyilkos kommunista Ságvári Endrét, hanem egy másik nyomozó. Ezzel a levél mondanivalója nyilván még erősebb is, vagyis még nyomósabb az ok, amiért elmarasztalandó az, hogy a jobboldali értelmiség zokszó nélkül tudomásul vette, amikor néhány éve az ügyészség megtagadta az eljárás indítását azok ellen, akik a Kádár-rendszerben a magyar határokon át menekülők ellen tűzparancsot léptettek életbe.

Egyébként nem szeretek kibúvókat keresni, ha hibázok, de technikai okok miatt kissé későn kaptam értesítést arról, hogy a húsvéti szám nyomdába küldésének határideje előbb lesz. A kapkodás okozta hibáért természetesen teljes mértékben én felelek.