Lúdvérc

Az ősz arra való, hogy az ember sétáljon. Ki kell használni, amíg még nem jön el az az idő, mikor az embernek kimozdulni sincs kedve, s az ablakon kitekintve ezt a szót dünnyögi: „Borzasztó.”

Ha már szavak. Előttem halad egy nyikhaj, nadrágja lompos, kezében italféle, mit épp türelmetlenül bont, de ügyetlenül, s a kupak leesik a földre.

Az ember – mármint én – látja, de egy pillanatra azt hiszi, a szeme csalta meg, és nem az történt, hogy egy kupak lepottyant a járdára, hanem meghalt apja, anyja, szerelme, és ráadásul még a kedvenc zenekara is feloszlott.

Hatbetűs szó, négybetűs szó, ötbetűs szó. Ezt a hármat ismételgette vöröslő arccal, fuldokolva. A sétáló polgár – mármint én – meg csak ámul. Először is, ilyen nagyságrend nem indokolja ezt a dühöt és azt, amit mond. Ha tényleg nagy baj lesz, akkor majd mit mond? Ugyanezt? Ha leég a háza, ugyanazt hörgi, mint akkor, ha leesik egy üdítőspalack kupakja? Micsoda korcsosulás! Micsoda korcsosulásnak lehetünk tanúi!

„Mi volt ez, te bitófára való bitang?” – kérdé Döbrögi Dániel nagyságos úr a régi jó rajzfilmben. Azt mondják, a magyar ember ízesen káromkodik. Hát nem. Valamikor talán. De most?

„Hát azt a Júdás apostollal összecimborázott aprópénzhamisító Poncius Pilátusát a jeruzsálemi Golgotha hegyén Krisztus káromló latorképpen keresztrefeszített paraszt öregapádnak!” – írja egy helyütt Jókai. Persze vannak a mesterek, akiket nem lehet lefőzni. „Egy sereg disznóm vólna, azt sem merném rád bízni, tsap alja Filistéus lélek: hiszen te sem embernek, sem Istennek nem kellesz immár, dzsidázott, dárdázott, bénna kurafi” – üzente Horváth Mihály várkapitány 1663-ban Tatai Szabó Gyurkának. Na, ez valami. De ma? A rosseb, a franc meg a teremburáját szinte kedves, nosztalgiázó simogatásnak hallik a mai fantáziátlan alpáriságok mellett.

Tegye fel a kezét, aki az utóbbi tíz évben egyszer is azt mondta: lúdvérc! Ha akad, dicséretben részesítem. Nem csak a három tenger nincs már meg (ami a valóságban kettő). De káromkodni sem tudunk.