Luxus

Hogy milyen kevés vagyonnal, milyen kevés pénzből lehet elfogadható életet élni, azt a saját tapasztalatomból tudom. Az életem első hat éve idején, az 1950-es években a négytagú családunk egy mosókonyhában élt, egyetlen apró szoba, előtte egy másik, ugyanilyen „lakással” osztozó előszoba, amelynek függönnyel elválasztott hátsó része képezte a közös konyhát. Mégsem nyomasztó, inkább jókedvű szegénységre emlékszem. A jókedvhez, pontosabban a rosszkedv hiányához nagyban hozzájárult, hogy körülöttünk nagyjából mindenki szegény volt, fillérekből élt, a többiek ugyanilyen életéhez mérhettük a magunkét.

Csakhogy a beköszönő jólét sajátos csapdát állított a társadalom elé. Amíg mindenki a zsúfolt villamoson zötykölődött, addig senkinek nem fájt, hogy nincs kocsija, de amikor elkezdtek szaporodni az utakon az autók, velük a vágy is megjelent a birtoklásukra. Előbb a kicsikre, aztán a nagyobbakra, még nagyobbakra. És a gazdagságnak nincs felső határa, mindig van valaki, akiknek még drágább autója, még nagyobb gyémántja, még hosszabb jachtja van. Aki ebben a versenyben benne él, észre sem veszi, milyen irracionális szélsőségekig lehet eljutni. Egy nagyon különleges anyagokból készült, nagyon tehetségesen megtervezett, nagyon igényesen megvarrt női táska mondjuk kerülhet százezer forintba. Jó, kétszázezerbe. Na de százmillióba? És létezik ilyen táska, és van, aki megveszi. Meg a félmilliárdos autót, az ötmilliárdos repülőt és a húszmilliárdos jachtot is. Mert még annál is vannak drágábbak, még azokra is lehet vágyni.

A jómódú emberektől senki sem várja el, hogy szegényesen, puritán körülmények között éljenek. De a mértéktelenség itt is a főbűnök közé tartozik. A szélsőséges luxus iránti vágy kiélése a lélek torzulása, amelyet a társadalomnak ilyenként kell megítélnie, különösen ha közéleti embereket érint. Stílusosan megjelenni, jó autót hajtani, igényes otthont teremteni a jelentős teljesítmény méltó jutalma. A fényűzés őrült versenyébe a luxus halmozásával beszállni viszont erkölcstelen.