„Utódtól fogja hű utód tanulni: Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.” (Palágyi Lajos)

Az ősz első hónapja mindig szo­morúságot hoz a nemzet életé­be. Mindjárt az elején az aradi vértanúkra emlékezik a magyarság, és nem csak a tizenhárom tábornokra, hanem a korábban vagy későbben kivégzett mártírokra. Alig múlik el két hét, és már az ’56-os forradalom és szabadságharc hősi halottait, majd a kommunista diktatúra kegyetlenül kivégzett áldozatait gyászoljuk.

Az aradi vár, ahol 1849. október 6-án a nemzetközi gyalázat megesett (mára a határunkon kívülre szorult, a Maros bal partjára), hatszögű erőd, a folyó majdnem körülöleli. Howinger vezérőrnagy, a vár korabeli parancsnoka szigorúan őriztette foglyait. Mint felségsértőket ítélték halálra tizenhármukat, melyet október 5-én reggel 7 órakor hirdettek ki: golyó általi halálra sújtották Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet, Dessewffy Arisztidot, Lázár Vilmost, bitófára küldték Aulich Lajost, Török Ignácot, Láhner Györgyöt, Damjanich Jánost, Nagysándor Józsefet, Vécsey Károlyt, Knezic Károlyt, Poeltenberg Ernőt és Leinin­gen-Westerburg Károlyt, Dessewf­fy és Lázár büntetését kegyelmi kér­vény alapján főbe lövésre „enyhítették”.

A kivégzés napján – október 6-án – először a golyó általi halálra ítéltekkel végeztek; a bitófára küldött foglyok ezután következtek. A durván faragott oszlopok lábnyi magasak voltak és három lépésre álltak egymástól. Elsőként Poeltenberget szólították, utolsóként Vécseyt. Estig függtek a bitófán, majd két-két újaradi paraszt gödröket ásott, és ebbe fektették a tetemeket.

Még a kivégzés éjjelén a helyszínen maradt bakótól a családtagok „megvásárolták” Damjanich, Láhner, Leiningen és Vécsey holttestét. Vécseyt ideiglenesen az aradi sírkertbe temették, majd 1916-ban az aradi Kultúrpalota kriptájába szállították. Leiningen tetemét három aradi ügyvéd átszállította a Maroson, és szekérrel az Urbán család monyorói birtokára vitték. Itt nyugodott 1876-ig, amikor a vértanú özvegyének kívánságára Borosjenőre, az Atzél-féle kriptába helyezték át. Damjanich és Láhner testét október 8-án a Csernovits család mácsai birtokán temették el. Kiss Ernő két napig feküdt jeltelen sírban, amikor unokatestvére megvesztegette az őröket, és eltemette az aradi temetőben, B. B. monogrammal jelölve meg a sírt. Hat év múlva átvitték Katalinfalvára a templom kriptájába, majd tizenhat év múlva a németeleméri (a vajdasági Elemér) családi sírboltban nyert végső nyugodalmat. Dessewffy Arisztid 1850 tavaszáig feküdt az aradi sánc árkában. Ekkor öccse lefizetett „néhány alantas közeget”, elvitte, és Margonyán a családi sírboltba temette.

Mi lett a vesztőhely többi halottjával?

Barabás Béla és Varjassy Árpád, az aradi Kultúrpalota igazgatója buzgólkodásából megvásárolták a kivégzés feltételezett területét. Még abban az évben – sajnos szakember nélkül – elkezdték a kutatásokat, de nem találtak semmit. A vár sáncában, ahová a lelőtt áldozatokat temették, 1912-ben kezdtek kutatni. Varjassy felkérte Lenhossék Mihály budapesti anatómust, és Bartucz Lajos antropológust az exhumálás és azonosítás elvégzésére. Az előzményekből kiderül, hogy a vár sáncában már csak Lázár és Schweidel teteme lehetett, hiszen a másik két, golyó által kivégzettet még a halál beállta után elvitték. 1913. október 20-án rátaláltak a VI. kapuhoz közel eső sáncban mintegy 120-130 méter mélyen a várfaltól 80 centiméterre a két vértanú csontjaira.

Húsz év múltán – 1932-ben -, a nagy aradi árvíz után a Maros gátjának erősítése közben rábukkantak az addig hiába keresett bitófák helyére. Ez messze esett onnan, ahol még a XIX. században felállított emlékobeliszk állt, de többen ezt a helyet jelölték meg a kivégzés valódi színhelyéül. Kara Győző tanár, Záray Erdő és Pataky Sándor festőművész irányításával újból megkezdődtek az ásatások. A bitófák földbe ásott, lefűrészelt csonkjai egymástól háromméteres távolságban találták meg. A bitófák egyenes vonalban álltak, tompaszögben megtörve sorjáztak. Az exhumált tetemeket az aradi temető Steiner-féle kriptájába helyezték. Itt nyugodtak 1956-ig, amikor a sírboltból a csontokat az aradi Kultúrpalotába vitték. 1974. október 6-án, a gyásznap 125. évfordulóján mind a tizenegy Aradon és környékén lévő vértanú maradványait egy újonnan épített emlékmű kriptájába helyezték át. Csak Kiss Ernő és Dessewffy Arisztid nyugszik a fentebb említett családi sírboltban a bánsági Eleméren és a felvidéki Margonyán.

Az szent ereklyék hányattatása talán véget ért. A temetési szertartást valójában 1990-ben tartották meg azzal, hogy összeomlott az a kegyetlen rendszer, amely semmiben sem különbözött a korábbi szabadságharc brutális leverőinek módszereitől, bár ha lehet, még véresebb volt.