A magyar világnézet iránti igény persze nem új keletű. Már gróf Széchenyi István is foglalkozott ezzel a kérdéssel, a híres neveléstörténet-kutató, Karácsony Sándor külön munkát írt ezzel a címmel, s felkarolta a gondolatot több egykori magyar politikus is. Gömbös Gyula például egy egységes magyar világnézet keretei között képzelte el az öncélú magyar állam és egy hivatásrendiségen alapuló szerves társadalom felépítését. Szabó Dezső egész életműve erről szól, még ha néhány súlyos tévedéssel terhelten is. De Németh László töprengése a minőség forradalmáról is valami ilyesfajta útkeresésről tanúskodik.

Nem kell tehát föltalálni a spanyolviaszt, amikor magyar világnézetről, annak szükségességéről beszélünk. A liberalizmus, az anarchizmus, a szocializmus, a kommunizmus, de a nemzetiszocializmus különböző variánsai is mind idegen eredetűek, idegen lelkiségben fogantak, sajátos szociológiai összetételű idegen társadalmakra szabták őket. Persze mindegyik „asszimilálódik” valamelyest, amikor egyesek megpróbálják adaptálni az idegen ideológiákat, de azért még egyik sem válik igazán magyarrá. Főleg a baloldali ideológiák nem, hiszen ezek lényegükből adódóan mentesek a nemzeti gondolatnak még a morzsájától is.

Autentikus vezéreszmék, szellemi-politikai igazodási pontok nélkül egyetlen nemzet sem szervezhető meg. Márpedig korunkban, amikor az agresszív, szélsőséges baloldal, főként a liberális messianizmus minden értéket relativizálni akar, minden tekintélyt igyekszik lerombolni, különösen nagy szükség van ilyesfajta kapaszkodókra. Minden cselekvésnek kell legyen értelme, célja, máskülönben emberalatti dühöngéssé fajul az életünk, s a nagy tetteket ideges csapkodás váltja föl.

Egy nemzet több, mint politikai, kulturális közösség, hiszen a vérségi kötelék, ha úgy tetszik, a genetikai meghatározottság is kényszerítő erővel hat. Egy nemzet nem más, mint az élők, a holtak és a még meg sem születettek évezredeken átívelő történelmi folyamatossága, a tanulhatónál és a tudatosnál sokkal mélyebben rejtőző sajátos adottságokkal. Egy nemzet ugyanakkor politikai egység is, amelynek ebből következően a külvilág felé egységes politikai artikulációval kell fellépni, hogy életérdekeit érvényesíteni tudja. Ehhez pedig kell egy sajátos nemzeti eszme.

Ez nem azonos a nemzettudattal, ami a nemzeti világnézet egyik tartópillére. A nemzeti világnézet rövid, közép- és hosszú távú célok összessége, a nemzeti hivatás szilárd tudata, az ehhez vezető utak és eszközök szerves rendszere. Mára a magyarság elvesztette történelmi hivatástudatát, s a napról napra vegetálás, a „csak túlélni!”-mentalitás, a kicsinyhitűség jellemzi. Ennek számos oka van, az agresszív, dogmatikus idegenség sáskajárásától kezdve a mélységesen emberellenes bolsevizmus erkölcstelen lélektelenségének degeneráló hatásán át korunk globalizációjáig. De mindezen külső körülmények romboló hatásának elismerése mellett sem tekinthetünk el az önismeret hiányától. Ugyan hogyan védekezhet akár egy individuum, akár egy közösség bármilyen külső behatás ellen, ha önmaga helyével, hivatásával, valóságával sincs tisztában? Az első lépés tehát nyilvánvalóan az egyes személyiségek perszonális autonómiájának kiépítése, amint azt korábban már taglaltuk. (Az élet ellenforradalma, Demokrata, 2005/28.) Ez azonban azt is jelenti, hogy az egész folyamatnak felülről, a nemzet vezetésére hivatott értelmiségtől kell kiindulnia.

A magára találó, nemzeti hivatásunkat önmagában tudatosító értelmiség feladata, hogy a múlt és a jelen tényeit, valamint történelmi hivatásunkat figyelembe véve megalkossa a magyar világnézetet, amely tulajdonképpen egyfajta nemzeti minimumként is szolgál. Mert van egy alsó határ, ami alatt az azt lefelé átlépőknek nincs helye a magyar élet alakításában. Akik nem képesek egy minimális nemzeti érdekű magatartást vállalni és megjeleníteni, azokat törvényi úton ki kell rekeszteni a közéletből, egyéni érdekeket ugyanis senkinek nincs joga a közösség jövője elé sorolni. Az öncélú, műkedvelő demokrácia ellentétes a nemzeti érdekekkel, így tehát nincs helye.

A magyar világnézet alapja, magja nyilvánvalóan a magyar történelmi küldetés. Amely nem más, mint a Kárpát-medence megszervezése, a térség szerves egységének helyreállítása, megerősítése, megőrzése. Nehéz, de szép feladat ez, amelynél kisebb célt nem érdemes magunk elé tűzni. A Kárpát-medence jelenleg mesterségesen, életellenesen szét van tagolva, s ez a nyolcvanöt éve tartó állapot paralizálja az itt élő nemzeteket. Egy földrajzilag kényszerítően egységes, nagyszerű lehetőségeket kínáló terület népei nem lehetnek sikeresek és egészségesek, ha az egymásra utaltság tudata helyett a fóbiák, az egymásra fenekedés bénítja meg a mindennapokat. A magyarság küldetése, hogy ezt a bénultságot feloldja, újra összekösse, ami összetartozik. Nem mellesleg ezért is alapvető nemzetstratégiai érdek a Trianonban elszakított magyarok magyar állampolgárságának helyreállítása, amint erről múlt heti számunkban írtunk.

Történelmi-kulturális képességeinél és a Kárpát-medencén belüli földrajzi elhelyezkedésénél fogva a magyarság az a magnetikus erő, amely a térség szerves egységének helyreállítását végrehajthatja. A magyar világnézet tehát nem újdonság, hanem megújhodás a hagyomány szellemében, saját erőink számbavétele és rendszerezése. A magyar világnézet lényege, hogy saját magunk szervezzük meg magunkat és életterünket. Mi magunk. Sinn Féin, ahogy ősi gael nyelven mondják az írek, akik ezt a nevet adták az ír függetlenségért leghatározottabban – és rendkívül sikeresen – küzdő politikai szervezetüknek. Hatvan éve mindig idegen hatalmakra tekintgetünk, tőlük várva biztatást vagy éppen engedélyt. Ennek véget kell vetni. A magyar világnézet önmagunkból kell kisarjadjon. Nem azt kell figyelni, hogy mások mit várnak tőlünk, hanem azt kell tudatosítani magunkban és másokban is, hogy mi mit akarunk, s mit várunk másoktól. Felejtsük el végre a cselédlépcsőt, a lábtörlő-szerepet! A magyarságnak történelmi küldetése van. Amely egyben európai küldetés is, és ami nélkül viszont óhatatlanul szétporladunk az időben. Gróf Teleki Pál így vallott erről: „Érezzük a történelmi felelősséget mi, magyarok, önmagunk elmúlt és jövendő nemzedékeivel, Európával szemben, amelyet védtünk, amelynek kultúráját a többi nemzettel együtt építettük. Csak addig maradhatunk fenn a népek tengerében, amíg történelmi hivatásunkat teljesíteni akarjuk. (…) Az elmúlt évtizedekben nem a magunk magyar gondolatvilágunkban, de nyugat-európai ideológiában éltünk, mintegy egy átlagos területen, egyikében Európa elméleti átlagországainak és nem egy nagyon is sajátos földön, hazánkban. Az idegeneknek magunkat mutassuk, ne az ő rossz kópiájukat. Az idegen is ezt keresi nálunk.”

Világos szavak ezek. Legyünk önmagunk, ne olvadjunk be, ne akarjunk olyan szerepet játszani, ami nem belőlünk fakad! A magyar világnézetnek a magyar történelemben, a magyar lelkiségben, a magyar hősök példájában kell gyökerezni. Atillától Árpádig, Koppánytól Szent Lászlóig, Botondtól Mátyásig, Széchenyitől a Rongyos Gárdáig. Nem idegen hitek, eszmék, viselkedésformák hitvány másolatait kell produkálnunk, hanem saját példákra kell tekintenünk. Már csak azért is, mert a történelem minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy az élet mindennapos harc, s azok a nemzetek, amelyek elvesztették arculatukat, tudatukat, hivatástudatukat, s idegen hatalmaktól vártak segítséget, feloldódtak, eltűntek a világ forgatagában. A magyar világnézet nem tűrheti a kicsinyhitűséget, a tamáskodást, a gyávaságot, a mindenkinek megfelelni akarást. Csakis saját magunknak tartozunk felelősséggel, hogy élni tudunk-e a történelem által időről időre felkínált lehetőségekkel. Csakis saját magunknak kell megfeleljünk, hiszen ez az elemi érdekünk. S egyébiránt Európa érdeke is. Európa ugyanis stabilitásra vágyik. Ezt itt a Kárpát-medencében nekünk, magyaroknak kell megteremteni. Világos tehát, hogy a magyar világnézetnek és az arra alapuló politikai cselekvésnek offenzívnek kell lenni. Ami nyilvánvalóan számos ütközéssel, vitával, harccal jár majd. Ez természetes. A küzdelmet nem lehet megspórolni. Gyáva népnek nincs hazája. Egyszer el kell kezdeni a visszatérési folyamatot. Jelenleg ugyanis vakvágányon vesztegelnünk. Tudni és tudatosítani kell, hogy közép-európai középhatalom akarunk lenni ismét, a Kárpát-medence szervező ereje. Nem az itt élő társnemzetek ellen, hanem velük, értük is. Egész Európánkért. Ahol egyébként reneszánszát éli a nemzeti ébredés. Figyelemre méltó folyamat, hogy miközben az európai politikum ostoba, életidegen, életellenes liberális dogmák fogságában vergődve bénultan tűri az idegenség térhódítását, addig a politikumon kívül szerveződő civil társadalom, de egyre több helyen már politikai alakulatok is, visszatérnek a természetes nacionalista szemlélethez, és szembeszegülnek az életellenes hittételekkel. Minél jobban erőltetik a kozmopolita eurokatyvaszt, annál inkább erőre kap a fehér nemzetek Európájának öntudata. Itt az ideje, hogy végre a magyarság is maga mögött hagyja a hatvanéves szervilizmust, a cél nélküli lézengést. A magyar értelmiségnek meg kell végre szervezni önmagát, és magyar világnézetet kell adnia a nemzetnek. Ha a csonkaországi vagy az elszakított országrészekben regnáló magyar (?) politikum ellenében, hát akkor úgy. A politikum nem öröké való, hanem múlandó dolog. Tévúton jár, aki e közéleti szférára vár. A szerves nemzeti élet ellenben örök. Mint ahogy örök a magyar hivatás is. Csak ez számít. Kitűzni a célt, fölemelni a zászlót, megindulni! Ezt kell tennünk.