Mondjuk azt, hogy a kommunisták már akkor is ellepték az országot, bár akkor persze még nem így hívták őket, de a lényeg ugyanaz volt: ellepte Attila király népét egy idegen lelkű csürhe, amelyik folyton-folyvást azt duruzsolta, hogy amilyen ronda a szkíta-magyar, bezzeg az idegen az olyan szép. Divatba hozták, hogy onnantól fogva Attila népét ne hívják se szkítának (ez volt a közismert nevünk), se magyarnak, se hunnak, hanem hívják mondjuk avarnak, mert az valami más. A másság a lényeg.

Azt mondják hallgatásra és bujdosásra ítélt krónikások, hogy ahogy réges-régen, még Hunor és Magor idejében innen ment ki a tágas Szkítia végtelen pusztáira az üzenet, hogy baj van itthon, térjenek már végre haza, ugyanúgy üzentek Álmoséknak is. És ők is ezért jöttek. És amikor látták, hogy ezek a piszkos kommunisták – persze ők nem így mondták – a király halála után tényleg úgy ellepték szép Magyarországot, mint a legyek, és tényleg úgy megbolondították a nép felét, hogy már a saját nevét is szégyelli, akkor elhatározták, hogy rendet csinálnak. Ami maradéktalanul sikerült nekik.

Hogyan? Úgy, hogy nem igaz az, amit a magyarság ellenségei úton-útfélen suttognak, hogy mi nem tudunk szövetkezni, hogy három magyar négyfelé húz. Sokan közülünk már-már hajlamosak elhinni, pedig a valóság ezzel szemben az, hogy a magyarok, ha Isten nevében szövetséget kötnek, akkor ahhoz akár az életük árán is ragaszkodnak.

Az Isten jelenlétében kötött szövetség olyan ősi, mint a szkítaság, amely Hérodotosz szerint a világ első népe – csak hogy tudjuk, mit felejtettünk el. Régen kenyérrel és borral pecsételték meg ezt a szövetségkötést, olykor a borba még a vérüket is belecsurgatták, hogy az isteni vér (a bor) és az emberi vér elkeveredésével a szövetségkötés még erősebb legyen.

Aztán szépen kitakarították az egész országot. Zalán elvtárs és Szvatopluk elvtárs sietve elmenekült, ők tudták, miért. A nép azonban örömmel fogadta a hazatérőket. Anonymus szerint főleg inkább többnapos magnum áldomások, mint csatározások jellemezték Árpád vonulását. Elvégre a hosszú idő után hazatérő ember sem rohamozza meg a saját lakását, hanem csak egyszerűen bemegy. És ott örülnek neki.

Viszont amikor az akkori Európai Unió, mely korántsem volt olyan barátságos velünk, mint ez a mostani, mozgósította teljes hadát, vagyis a korabeli NATO-t, és hadüzenet nélkül – ahogy ez manapság is szokás – megindult ellenünk, Árpád egyharmad akkora hadával állt ki ellenük Pozsonynál, ami akkor még nem volt Bratislava. Ezt a csatát nem tanítják az iskolákban, mivel a magyarok a korabeli NATO-t teljesen tönkreverték.

Az első napon Árpád szétszórta a Duna déli partján érkező seregrészt. Éjjel pedig Búvár Kund elit alakulata megfúrta, felgyújtotta és elsüllyesztette a korabeli NATO teljes logisztikai bázisát, a hajóhadat. Árpád pedig ezalatt alvás helyett seregével átúsztatott a Dunán (máig sem tudja senki, erre hogyan voltak képesek) és hajnalban rárontott az északi parton állomásozó NATO-erőkre, és azokat is szétverte. És Európa behúzta a nyakát és nem merte többé háborgatni a magyarokat, sőt alázatosan tűrte, hogy ezt követően majd egy évszázadon át a magyar deszant alakulatok folyamatos őrjáratokat végezzenek az egész földrészen, amit utóbb gonoszul és gyáván kalandozásoknak nevezett…

Ezt csak azért mondom, hogy világosan lássuk, ha a magyarság Isten nevében valami nagy és szent cél érdekében szövetkezik, akkor olyan erő mozdul meg általa, amilyet csak ezerévenként lát a világ. Nem azt mondom, hogy a történelem mereven ismétli önmagát – mert hát lássuk be, hol van Szvatopluk Medgyessy Péterhez képest, és a mi Kovács Lászlónk se fut úgy, mint Zalán tette volt, hanem inkább teniszezik -, de azt igen, hogy történelmi pillanatokat élünk. Arra szövetkezünk, hogy a magyarság ismét hazataláljon a Kárpát-medencében, és nagyon úgy látszik, hogy ez ismét sikerülni fog. Kivétel nélkül, minden magyarnak.