Nemcsak a magyar baloldal, a globális progresszió élharcosai is ideg-összeroppanást kaptak magyarországi választások eredményétől. Sorra láttak napvilágot azok a cikkek, melyek a demokrácia halálát vizionálták hazánkban, pusztán abból kiindulva, hogy a magyar választópolgárok egy szabad választáson saját belátásuk szerint szavaztak, és nem zavarta őket, hogy a nemzetközi liberalizmust irányító erők egyértelműen tudtukra adták: felvilágosult, civilizált ember csak a hatpárti szivárványkoalícióra szavazhat, gyurcsányostul, jobbikostul, mindenestül.

Hirdetés

Van azonban valami, ami még ennél is nagyobb dühkitörést vált ki a nemzetközi emberi jogi élcsapatból: ha a világ elkezd odafigyelni a magyarok szavára.

Ennek megfelelően ismét bekerült a hírekbe a május 18–20. között – az Alapjogokért Központ szervezésében – Budapesten sorra kerülő konzervatív seregszemle, a CPAC Hungary. Igaza van a globális baloldalnak, a CPAC Hungary nagyszabású rendezvény lesz: Magyarországra érkeznek a világ kiemelkedő jobboldali politikusai, a konzervatív intellektuális élet gigászai és a legnépszerűbb véleményvezérek is. Ha a Megafon hónapokon át tartó gyomorpanaszokat okozott nekik, ebbe egész biztosan belebetegszenek.

A Reuters annak rendje és módja szerint írt is egy terjedelmes cikket (amelyet aztán a szokásoknak megfelelően boldog-boldogtalan átvett) a CPAC Hungary „veszélyeiről”. Az esszét nem kevesebb mint négy, megkérdőjelezhetetlen liberális pedigréjű (aktivista) újságíró jegyzi, köztük a hazai kiválóság, Kőműves Anita, aki korábban a méltán rossz hírű Népszabadságban és Átlátszón publikált. A szerzők, akik nyilván még a katasztrofális választási vereség hatása alatt álltak neki korszakalkotónak szánt elemzésüknek, rögtön pár veretes – bár unalomig ismert – hazugsággal kezdik írásukat: szerintük a CPAC Hungary főszónoka, Orbán Viktor aláássa a demokráciát és a polgári jogokat, egy nemzetközi szélsőjobboldali összeesküvés élén áll (nem, szemük sem rebben amiatt, hogy pár nappal korábban még a Jobbik sikerének szurkoltak), Vlagyimir Putyin nagy barátja, és – gondolva a liberális amerikai hírfogyasztókra is – Donald Trump első számú szövetségese.

A cikk vezérfonalát az a félelem adja, hogy az orbáni politika nem pusztán befolyással lehet az amerikai jobboldalra, de egyenesen átveheti az irányítást a Republikánus Párt fölött. A szerzők megjegyzik, hogy nem a republikánusok politikai elitjével van a baj, hanem azokkal a fránya választókkal, akik a liberális demokrácia alapszabályainak fittyet hányva karakán jobboldali kiállást várnak el vezetőiktől, és nem átallanak Donald Trumpra szavazni. Ráadásul még attól sem riadnak vissza, hogy hazánk sikereit látva elgondolkodjanak azon, mit lehetne a magyar modellből átvenni. Sőt, még a genderideológiát is korlátoznák! Sosem az elit a rossz, mindig a néppel van a baj.

Úgy látják, egy veszélyes új politikai felfogás van terjedőben az amerikai jobboldalon, amely szerint – horribile dictu – a hatalommal élni kell. A cikk által idézett konzervatív gondolkodó, Erick Erickson szerint sokan úgy vélik, hogy a hagyományos konzervativizmus nem tudta megállítani a baloldali kultúra előretörését, és „valami új felé akarnak haladni”. A posztmodern baloldalt pedig szent borzalommal tölti el, ha rajtuk kívül bárki „valami új felé” szeretne haladni.

Ennek a posztmodern baloldalnak egy jól ismert képviselője az a Kim Lane Scheppele, aki természetesen ebből az írásból sem maradhatott ki. Sok amerikai konzervatív irigyli Orbánt, amiért a kormányzati hatalmat a konzervatív kulturális értékek védelmére használja – mondta a Princeton Egyetem szociológiaprofesszora. „Magyarország a trumpista republikánusok számára azzá vált, ami Svédország volt a szociáldemokraták számára, követendő példává” – fogalmazott Scheppele. Felháborító!

A hosszúra és sablonosra sikerült cikk vége felé – vélhetően a függetlenobjektív sztenderdek okán – a kiváló szerzőnégyes idézi Szánthó Miklóst, az Alapjogokért Központ igazgatóját is, aki elmondja, mi köti össze a CPAC Hungary résztvevőit: „Zsidó-keresztény örökségünk, a nemzeti identitás, az állami szuverenitás, a család, a férfi és a nő teremtett természete.” Persze Kőműves Anitáéknak mindez nem mond semmit.

Ha a Reuters cikke klisészerűre sikerült, akkor a Trump-ellenességéről ismert The Bulwark produktuma már valóban agyvérzésközeli állapotot tükröz. Valamely érthetetlen okból a magyar CPAC-nek dedikált cikk több mint fele Ukrajnával foglalkozik, körülbelül olyan stílusban, mint ahogy a nyugat-ukrajnai Lviv városának filléres napilapjától várnánk. Majd – átvezetés gyanánt – következik egy orbitális hazugság: „A(z amerikai) jobboldal egyre inkább úgy döntött, hogy putyinizmusát Putyin vezető európai szövetségesének, Orbán Viktornak a támogatásán keresztül mossa tisztára” – olvashatjuk. Az éhes óvodásokat megszégyenítő, hisztériarohamban szenvedő globális liberalizmus szemében ez lenne a CPAC Hungary lényege: a nem létező „amerikai putyinizmust” eljuttatni a politikáért fogékony emberekhez Orbán Viktoron keresztül, aki – jegyezzük meg – kevesebbet hívja telefonon az orosz elnököt, mint Emmanuel Macron, és kevésbé ellenzi az Oroszországra kivetett szankciókat, mint Olaf Scholz.

A cikk mindent megtesz, hogy a fogékony olvasók érzelmi világát masszív traumában részesítse: „Miközben Kijev külvárosaiban még mindig gyűjtik a holttesteket, a gyermek áldozatok száma egyre nő, és Putyin továbbra is a civileket veszi célba népirtó kampányában, a CPAC úgy döntött, hogy megvalósítja az orbánizmus fesztiválját.” Persze sem a CPAC, sem Orbán Viktor nem bombázza Ukrajnát, de minek a tényekkel foglalkozni, amikor lehet gátlástalanul acsarkodni is?

Végső soron kibújik a szög a zsákból: „Míg Orbán talán megfoghatatlan azok számára, akik úgy gondolják, hogy a liberális demokrácia határozza meg a Nyugatot, a jobboldal előtt nyilvánvaló a vonzereje. A konzervatív mozgalom egy jelentős frakciója ma már politikai modellnek tekinti kormányát, amely cenzúrázza az LMBT-tartalmakat, démonizálja a bevándorlókat és az etnikai kisebbségeket, dicsőíti a hagyományos család erényeit, és folyamatosan viszálykodik az Európai Unió állítólagos globalistáival” – írja a The Bulwark.

Itt van a kutya elásva. A magyar jobboldal sikerének kulcsa a mintateremtésben keresendő. Míg a hazai baloldal – amióta létezik – a mintakövető magatartás híve volt, és hűségesen másolt korábban keletről importált, ma nyugaton beszerzett etalonokat, addig a tizenkét éves Fidesz–KDNP-kormányzat legnagyobb politikai újításai a magyar kihívásokra talált, külföldi tanulságok mellett a hazai viszonyokat és hagyományokat is figyelembe vevő egyedi megoldások voltak. Leginkább a családpolitika sikere mutatja, mennyire helyes ez a mintateremtő út, de persze több más példát is felsorolhatnánk.

A nemzetközi baloldal kifogásait hazánkkal szemben a következő módon foghatjuk meg a legjobban: az baj, hogy a magyarok lemondtak a trendi liberális minta majmolásáról. Nagyobb baj, hogy az újszerű megközelítés sikeresnek bizonyult. Az viszont már katasztrófa, ha a magyar példa terjedni kezd. Hova jutna a globalizmus, ha a legkülönbözőbb országok szavazói egyszer csak fejükbe vennék, hogy a lokális problémákra lokális megoldásokat érdemes találni? Értsük meg tehát a nemzetközi baloldal keserűségét és dühét: egy világ omlik össze bennük.

Korábban írtuk