„Együtt leszünk-e mind, amikor eljön az igazság pillanata?”
Magyarország az első
Beütöm az internetes keresőbe, hogy Magyar Péter: 28,5 millió találat. Beütöm, hogy Orbán Viktor: 14 millió találat. Afene! Nézzük csak, Gyurcsány Ferenc: másfél millió találat. Hát itt már nincs mit keresni, Fletó lefutott. Európai Unió: 8,8 millió találat. Magyarország: 268 millió találat. Ez gyönyörű! Fidesz–KDNP: 1,6 millió találat. Tisza Párt: 2,9 millió találat… Azta!
Kezd a dolog érdekessé – és veszélyessé – válni. Úgy áll, hogy az uralkodó kormánypártok és a miniszterelnök ismertsége (említési gyakorisága) gyakorlatilag csak a fele a vele szemben fellépő egyszemélyes virtuális pártnak és vezetőjének. A Google nem hazudik, bárki ellenőrizheti ezeket a számokat. És nem is minősít az internetes kereső, nem tudható, hogy a rengeteg említésnek hányad része kedvező és mennyi az elítélő. Csak az, hogy kiről és miről mennyi említés esik. De mivel a politikai marketing első számú alaptörvénye az, hogy az ismertség a legfontosabb egy választáskor, mert hiába népszerű valaki a maga szűkebb körében, ha a nagy többség nem is tud róla, másfelől hiába kevésbé népszerű valaki mondjuk az előbbinél, ha mindenki ismeri, akkor hiába csak mérsékelten kedvelt, ez végül nagyságrendekkel több szavazatot hoz a számára, és győz.
Komoly tábora van a negatív kampány sikerességének, nagyon sokan hisznek benne. Azonban nagyobb tábora van a pozitív kampánynak, és még több szakember hisz benne. Ugyanis amikor a választó belép a szavazófülkébe és négy évre szóló döntést hoz, amikor négy évre az életét rábízza valakire, akkor bizonyíthatóan pozitív bázisú döntést hoz: „Ki biztosítja számomra a nyugodt és jó életet, kire bízhatom a magam és a családom életét?” Ez még abban az extrém helyzetben is igaz, amikor a társadalom többsége elutasítván a fennálló hatalmat, azt meg akarja buktatni. Emlékezzünk 2010-re. A baloldali kormányt a többség elutasította, de ez nem volt elég, kellett, akiben bízni tudott: kiemelkedően a Fidesz–KDNP-t választotta, vagyis egyáltalán nem volt elégséges a tagadás, kellett az igenlés is, amit az akkor versenyben lévő többi párt nem vagy csak csekély mértékben kapott meg.
A baloldali és a jobboldali nyilvánosság – és főleg inkább a jobboldali – közös erővel rombolta le a Gyurcsány vezette baloldali összefogást és állította helyére a Magyar Péter vezette virtuális pártot, a Tiszát. Hogy mi miért tettük, azt én sajnos nem értem. Csináltunk magunknak egy új ellenfelet, akinek nincs múltja, ezért bármit ígérhet, nem kérhető rajta számon semmi, fel is jött a jobboldal mellé, hiszen ha a Fidesz–KDNP-t a választásokon átlag a választók fele (olykor annál kicsivel több) támogatta, akkor szükségképpen egy totálissá növesztett ellenzék körülbelül ugyanilyen támogatást ér el, és ez sikerülni is látszik – a mi szorgos közreműködésünkkel. Gábor Zsazsa elégedetten csettinthet Petike védelmében: „Mindegy, hogy mit, csak beszéljetek róla!”
Ez tehát megvan. Csináltunk magunknak új ellenfelet. De mi a helyzet mivelünk? Mit tudunk magunkról? Mit tudunk a választókról, a „magyar emberekről”, akik sokfélék, sokféle örömük és gondjuk van, akik mindazokkal a dolgokkal, amikkel „odafent” foglalkoznak, hol elégedettek, hol kétségeik vannak? Hisznek-e még az álmokban? Együtt leszünk-e mind, amikor eljön az igazság pillanata?
Van mire támaszkodni. Magyarországot harmincszor annyian említik, mint az Európai Uniót. Kedves jobboldali média, térjünk haza!