Most meg kell állni egy rövid pillanatra. Talán a világtörténelem egyre zajosabban dübörgő acélkereke is picit halkabban zakatol, mert most elvékonyodott a határ az alvilág és a felvilág között, és a még otthonra nem talált holt lelkek búsan bolyonganak az élők otthonai táján a késő őszi félhomályban, búsan riadoznak a töklámpások fényétől, pedig nem akarnak ők semmi rosszat szegények, csak még egyszer, utoljára egy pillantást vetni az örökre elhagyott otthonra, az értük már alig-alig síró elhagyottakra, akik lám, félnek tőlük, azért teszik ki az ajtó elé a töklámpásokat, azért gyújtanak mécseseket a temetőkben, mintha bizony a holtak lelkeinek szükségük volna a fényre, pedig nem arra van szükségük, csupán arra az egyetlen dologra, ami halhatatlan és örök, ami képes átívelni, mint a villám fénye, az élő és az élettelen világ közötti teret, a szeretetre.

Hirdetés

Arra vágynak ők, az az ő táplálékuk, a szeretet. Amikor mi, élők rájuk gondolunk, amikor fájdalmasan érezzük a hiányukat, akkor mintha finom és langyos áramlat érné el a lelküket, és amikor azt sóhajtjuk magunkban, hogy mennyire szeretjük még mindig az elveszítettet, akkor ez az áramlat fölforrósodik, és a holtaknak lelke boldogságot érez.

Sóhajtsuk el a nagy Ady Endrével halottak napi versét. Vele, a bukott, mandulaszemű angyallal, aki azt remélte, ifjú szívekben él majd tovább, de az ifjú szívekben manapság másféle dolgok élnek, a jó ég tudja, mifélék. Mi azért emlékezzünk erre a versre, ahogy Ady sóhajtotta el 124 éve, éppen ezen a napon:

„Halottja van mindannyiunknak, / Hisz percről-percre temetünk, / Vesztett remény mindenik percünk / És gyászmenet az életünk. / Sírhantolunk, gyászolunk mindig, / Temetkező szolgák vagyunk! / – Dobjuk el a tettető álcát: / Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek / Undorít meg e sárgolyón… / Hulló levélt hányszor feledtet / A megváltó, a gyilkos ón!… / Óh, hányszor kell a sírra néznünk, / Hogy vigasztaljuk önmagunk – / – Dobjuk el a tettető álcát: / Ma ünnep van, ma sírhatunk!…”

De nem, ne hallgassunk Adyra. Bár ma valóban a szomorúság ünnepe van, és az év legszomorúbb hónapjának kezdetén valóban könnyű a sírás, mi mégse engedjünk a kísértésnek, hiszen minél nagyobb a sötét, annál szebben ragyog az a kicsike fény. Tudd meg, élő ember, hogy a mécses ott a temetői sírokon nem a holtakért, hanem teérted világít: azért olyan halottak napján minden temető este, mintha leszálltak volna az égről a földre a csillagok, mert teérted ragyognak a fények.

Ők elmentek, és mi itt maradtunk. Aztán majd mi is elmegyünk és maradnak utánunk mások, akiket nagyon szerettünk, és akiket majd azután, odaát is szeretni fogunk. És majd ők is halottak napja estéjén mécseseket gyújtanak a temetőkben, és azt gondolják, hogy értünk gyújtották meg azokat a mécseseket, de mi láthatatlanul lebegve e két világ határán, mosolygunk majd ezen, mert mi már tudni fogjuk, hogy azok a mécsesek most is, mint mindig az élőkért világítanak. Hozzánk pedig egy dolog ér majd el, amikor az itt maradottak a mécsesek fényébe nézve ránk gondolnak és arra, mennyire szerettek minket, az pedig a szeretet lesz, ami halhatatlan és örök.

Az élőké a fény, a holtaké a szeretet. Az élőké a fény, a holtaké a szeretet. És mi vezeti el az élőt a holtakhoz? Az emlékezés.

Korábban írtuk