Ha valaki eddig nem vette volna észre, most láthatta, hogy a szélsőbaloldali MSZP megkezdte választási kampányát. Olyan útszéli, ordas stílussal, ami múltjából egyenesen következik. Elmondható tehát, hogy a szélsőbal és annak vezetői töretlenül haladnak tovább a lenini úton: ahogy eddig, ezután is minden léptüket a gyűlölet és a kirekesztés vezeti, mindig és mindenkit elárulnak, becsapnak (lásd: nem-lesz-gáz-ár-emelés!), csupán egyben következetesek, a saját aljasságukban.

Könnyen megérthetővé válik – különösen azután, hogy Európa nagyobbik és a jelek szerint egészségesebb része visszaigazolta a mondjuk így, magyarországi jobboldal azon vélekedésének helyességét, hogy a kommunizmus történelmi bűncselekmény volt, amelynek elkövetésében példának okáért az olyan vezető beosztású kommunisták, mint amilyen Kovács László is volt, el nem évülő felelősséggel tartoznak, s felszólította őket, hogy tartózkodjanak az Európa Parlamentbe való belépéstől –, hogy az említettek itthon miért indítottak el átfogó támadássorozatot.

A „Vörös Hadsereg felszabadítja Magyarországot” fedőnévvel illethető akció egyre őszintébb aggodalommal tölti el a polgári demokráciában reménykedő embert. Az a félelmetes forgatókönyv bontakozik ki ugyanis a szemünk előtt, hogy a baloldal a maga keltette válságból egy még nagyobb válság felé kergeti a társadalmat. Ahogy 1945-ben a nemzetiszocialista megszállás iszonyatát a nemzetközi szocialista megszállás pokla váltotta fel, most azonos forgatókönyv alapján a társadalom elé vetített nemzetiszocialista fantom szimbolikus legyőzésével óhajt visszatérni a nemzetközi szocializmus, mely viszont a jelek szerint sajnos korántsem látomás. Annak idején Horthynak nem sikerült a manőver, hogy Odüsszeusz mintájára a kétféle szocializmus náci Szküllája és kommunista Kharübdisze között átlavírozza a magyarság hajóját: előbb az egyik szörnyeteg falta fel a hajó utasainak egy részét, majd a másik nyelt el mindent, hajót és legénységet egyaránt. Most annyiban más a helyzet, hogy az egyik szörnyeteg már rég nem létezik, a sziklára a túloldalról vetítgetik ki a képét annak érdekében, hogy a rémült hajósok ne féljenek átevezni az „emberarcú”, de továbbra is mindent újra és újra elnyelni akaró Kharübdiszhez.

* * *

Annak bizonyítására, hogy a magát par excellence polgárnak tartó erőteret is mennyire átitatja a bolsevizmus, álljon itt példának a múlt szombat esti beszélgetés néhány momentuma a karakteresen polgárinak számító Hír Televízióból, ahol az ordítóan szélsőbaloldali kötődésű Kóczián Péter többek között ekképpen kérdezte Kövér Lászlót egy kérdés bevezetőjében: „Kovács László a ’45-ös fölszabadulás kapcsán azt mondta…” Azért 15 évvel a politikai rendszerváltozás után egy magát a vízmérték kiegyensúlyozottságával hirdető televíziótól elvárható volna, hogy műsorvezetőjét biztassa az elfogulatlan tájékoztatásra. Példának okáért ne mondjon az illető felszabadulást akkor, amikor az ország túlnyomó része pontosan emlékszik a német megszállást követő szovjet megszállásra. Esetleg a polgári körök felajánlhatnák, hogy befizetik Kócziánt egy múzeumlátogatásra a Terror Házába. Az emberben fölmerül a kérdés, vajon mi szüksége van egy kiegyensúlyozottságra törekvő televíziónak arra, hogy kis vörös komisszárokat tartson?

A másik példával a polgári sajtó legvisszataszítóbb jelensége, a Heti Válasz hetilap szolgált, mely mellesleg szinte minden héten alkalmat talál arra, hogy mint pincsikutya a postás bokájába, belemardosson a Magyar Demokratába. Hol a lap valamelyik rovatát átkozza valaki a folyóiratban, hol a lap főszerkesztőjéről írogatnak orbitális hazugságokat, hol pedig, mint most legutóbb is, maga a hetilap főszerkesztője, Elek István ragad tollat, hogy vezércikkben rontson nekünk, szinte szó szerint azonos érvekkel, ahogy Kovács László, Lendvai Ildikó, Ujhelyi István és a többi átkozza a Demokratát a budapesti kitörésről megemlékező számunk miatt: „Nincs mese, ha elképzelhető politikai csoport, amely a Demokrata összeállításának helyzetértékelésével, történelemszemléletével szinte probléma nélkül azonosulhatna, azt hiszem, az éppen a Szálasi-kormány hatalmi garnitúrája” – írja Elek. Talán nem árt emlékeztetni az olvasót arra, hogy ez bolsevista okoskodás: „aki másképpen gondolkodik, az nincs velünk, az ellenünk van, s mivel mi kommunisták vagyunk (bár néha titkoljuk), aki ellenünk van, az szükségszerűen náci (…) A nácikat pedig ki kell irtani.”

Annak idején Orbán Viktor három lap előfizetésére biztatta a polgárságot. A három lapból kettő, a Magyar Nemzet és a Magyar Demokrata azóta is igyekszik elsőrendűen arra a feladatra koncentrálni, amivel a volt – és remélhetően leendő – miniszterelnök e gesztussal biztatta, erőt adni azoknak, akik hisznek ebben az értékrendszerben, és rámutatni azok hibáira, akik ezt az értékrendszert veszélyeztetik. A Magyar Nemzet és a Magyar Demokrata igen helyesen és logikusan az ellenfeleket az ellenfél táborában keresi, és meg is találja. Nem így a Heti Válasz, mely az ellenséget a klasszikus bolsevik gyakorlatot követve a saját táborban kereste és találta meg, s tevékenységének legfőbb célja a saját tábor felrobbantása az úgynevezett „szélsőségesek” kirekesztésével. Hogy ki a szélsőséges, az koronként változó: hol az értelmiségi, hol a kulák, most éppen a Magyar Demokrata. A Heti Válasz felmondta azt a lelki egyezséget, amit Orbán Viktor felhívása hozott létre, s arra kényszeríti olvasóit, hogy válasszanak: vagy a Demokrata, vagy ők.

* * *

Polgárosodás vagy kommunista restauráció? Polgári vagy népi demokrácia? Megerősödő középréteg vagy gyűlölködő tévéproletárok? Ez itt a kérdés. Természetesen az új történelmi helyzetnek megfelelő látszatokkal. Mivel a baloldal tudja, hogy az energiaár-emelések, a gazdaság tönkretétele következtében sorozatos éhséglázadások várhatók, melyek akár szó szerint elsöpörhetik a dilettáns és erkölcstelen bankárkabinetet, az ősi keleti harcmodort követve nem szembefordul az őt fenyegető veszéllyel – megpróbál például tisztességesen kormányozni, vagy ha ez nem megy, lemond –, hanem éppen ellenkezőleg, a felháborodásból társadalmi léptékű vihart kíván kirobbantani.

A baloldal háborúra készül. A nem létező szélsőjobboldallal való szokásos fenyegetőzés szokatlan mértékű felerősödése most tudatos stratégia. Kell az ellenség – vagy annak látszata –, hogy lehessen kivel harcolni. Már csak egy jól kommunikálható arab kapcsolat hiányzik és a múlt század elején a Szovjetunióban és itthon a Tanácsköztársaság idején alkalmazott „sötétben bujkáló ellenforradalmár” óbolsevik rémképe máris aktualizálható a sejtelmes al-Kaida révén az antik fantom modern kori megfelelőjével, a szélsőjobboldali terrorizmussal. És az ellen már lehet „eukonform” módon akár példátlan kegyetlenséggel, akár a legvadabb törvénysértéseket is elkövetve harcolni… Király B. Izabella Szaddám Huszeintől kapott állítólagos olajmilliárdjai akár politikai paródiának is tűnhetnének, ha a tendencia nem volna aggasztó. Ezen az úton előbb-utóbb megkerülhet az alkalmas médium, aki összeköttetésbe hozható akár Oszama bin Ladennel is.

Új békeharc lesz ez, ha nem vigyázunk. Semmivel sem kevésbé aljas, semmivel sem kevésbé gyilkos, mint az előző volt. A baloldal régi és jól bevált módszert aktualizál és illeszt sajnos mindeddig sikerrel a globalizmus forgatókönyvéhez. Még saját hibáit is a másik oldal ellen fordítja, ahogy például a Tilos Rádió keresztényellenes provokációjából egy ügyesen megtalált izraeli zászló elégetésével antiszemita tömegtüntetés látszatát tudta kelteni, s annak mocskába beleforgatni a jámbor polgári körösöket, vagy ahogy a Demokrata kiegyensúlyozott megemlékezéséből a náci-nyilas propaganda rémképét projektálta, természetesen Orbán Viktorra vetítve vissza ezt is, vagy ahogy a polgári engedetlenség újabb diadalát, a Zengő hegyét sikeresen megvédelmező polgárokat is félfasiszta hordának mutatja be, s ahogy Orbántól már a veszedelmes polgári körök feloszlatását követeli és így tovább – a számos kisebb és nagyobb példa egyre világosabban rajzolja ki a hátborzongató víziót: a jogos felháborodásokból fakadó tüntetések elkerülhetetlenek, ezért a szélsőbal már jó előre fasiszta színezetben igyekszik azokat feltüntetni, annak érdekében, hogy a felbérelt provokátorok által majdan kirobbantandó verekedések jól fotografált képeivel valóságos polgárháborús veszély látszatát kelthessék, melyet ők – ha nincs más megoldás – a „törvényes erő” alkalmazásával hárítsanak el, megvédve ezzel a polgári demokrácia általuk tisztelt vívmányait a fasizmustól. Hiszen a magyar bűnös nép. Visszaeső bűnös. Ahogy egy Joe Eszterhas nevű forgatókönyvíró mondta nemrég Amerikában sátáni cinizmussal: „ha találkozol egy magyarral, üsd pofon, tudni fogja, mért kapta”.

Ezért kapott most simán engedélyt a Vér és Becsület Egyesület a kitörésre megemlékezendő, holott tavaly nem engedték őket. Vágóképnek kellettek a bolsevista reklámfilmbe, mely a fasiszta veszélyről szól, s az ellene folytatott „felszabadító hadműveletekről”. A másnapi lapok címoldalon hozták a fekete dzsekis, piros-fehér lobogós tüntetőket, akik pompásan és szerencsére békésen alakították rájuk osztott szerepüket: ők voltak a par excellence magyar szélsőjobb. Az nem baj, hogy nem csináltak semmi rosszat, fő, hogy vannak, hogy lefotografálhatók. A „rosszat” majd megcsinálja a baloldali kampánygépezet, ha eljön az idő…

Ebbe az ördögi forgatókönyvbe tartoznak az olyan úgynevezett második szándékú provokációk is, mint például a Demokrata főszerkesztőjének és munkatársának börtönnel való fenyegetése egy olyan ügyben, ahol nyilvánvalóan nem történt semmi jogsértés, de a brutális ítélet talán kiváltja a társadalom tiltakozását. S ha nem, akkor esetleg sújtsa – a baloldali vigécnek felcsapó Boros Péter javaslatára – 50-60 milliós pénzbírság a lap főszerkesztőjét, abba majd belebukik a lap, ha csak társadalmi összefogással meg nem mentik… kik is? A polgári körök. Mit is? Egy szélsőjobboldali lapot?… És Orbán Viktor engedi ezt?… Pénzt gyűjtenek a fasiszták? „Ki az utcára, demokraták! Pusztuljon a fasizmus!” – rikkantotta fennhangon Tamás Gáspár Miklós, egy kicsit tán korábban, mint kellett volna.

A baloldal, vesztét érezvén, öngyilkos kísérletre készül, megpróbálja felrobbantani a békét: megpróbálja a forradalmi öntisztulásra a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutató, az egymás iránti szolidaritásnak még csak alacsony fokára képes, lassan és óvatosan polgárosodó – magyarul felbátorodó, öntudatra ébredő – magyar társadalmat idejekorán egy olyan nyílt konfrontációba kergetni, amelyből felkészületlensége és éretlensége okán nem képes sikeresen kikeveredni, és a bukás akár évtizedekre visszavetheti organikus fejlődésében.

Evolúció vagy revolúció? Széchenyi vagy Kossuth? Bár veszélyes minden történelmi párhuzam, mégis többnek kell tekintenünk szimbólumnál, hogy míg a polgári oldal legerősebb tömörülése a Fidesz–Magyar Polgári Szövetség gróf Széchenyi Istvánt és programját tekinti előképének, addig a baloldal előszeretettel hivatkozik Kossuthra. Ne tévesszük szem elől, hogy Széchenyi nem utasította el a függetlenségi törekvéseket, de úgy vélte, azokra akkor kell sort keríteni, amikorra a nemzet kellően megerősödött. Kossuth viszont az azonnali fellépést sürgette. Széchenyit igazolta az idő. Talán eljött már az ideje, hogy akképpen is rehabilitáljuk a legnagyobb magyart, hogy kimondjuk, Széchenyi kezdeményezése is forradalom volt, lassú, organikus forradalom. Éppen olyan, mint amilyen az előző kormányzati ciklusban indult el, s amit a mostani ciklus visszavetett.

* * *

A Demokrata összeállítása elérte célját. A tagadhatatlanul kihívó címlappal és merész szerkesztéssel kivívtuk azt, amit akartunk: ráirányítottuk a figyelmet egy szándékosan elfelejtett eseményre. A budapesti kitörés azért váltott ki sokakból hálás örvendezést, s másokból hisztérikus tiltakozást, mert a kommunista diktatúra egyik zárványaként mindmáig kötelező volt ezt az eseményt vagy nem látni, vagy a győztesek torzító szemüvegén át nézni. Húszezer ember hősies halála azonban követeli az elfogulatlan megemlékezést. Egészen bizonyos, hogy mostantól ezt a tényt sem lehet már elhallgatni úgy, ahogy hallgatni kellett harminc éven át Nagy Imréről. Iszonyú vádakkal illettek bennünket a szélsőbaloldaliak, s természetesen követelték Orbán Viktor és a Fidesz elhatárolódását, amit hála istennek nem kaptak meg. Csak Elek István, a Heti Válasz nacsalnyikja határolódott el, de ő és lapja ezt szinte minden héten megteszi. Mérhetetlen köszönettel tartozom Makovecz Imrének, amiért az ő bölcs, mértéktartóan szuverén módján helyettem is válaszolt Eleknek.

* * *

Makovecz Imre levele

Tájékoztatásul mellékelem Elek Istvánnak, a Heti Válasz IV. évfolyam 7. számának szerkesztői előszavára Makovecz Imre által írott válaszlevelét.

Makovecz Imre megbízásából

Horváth Balázs, Makona Kft.

Elek Istvánnak.

1945 februárjában az Istenhegyi út 28. pincéjébe a szovjet katonák csípőből tüzelve jöttek, a pincébe, ahol két ház proletárjai zsúfolódtak össze. Az egyik lakó karlövésébe belehalt. Mi megnéztük, bemenekültünk az ágyak alá. Aztán, amikor anyámat elvitték – apám már korábban fogságukba esett –, s mi jajgatva kapaszkodtunk, míg le nem rúgtak róla, még akkor mi nem jutottunk el a mérlegelés értelmiségi szintjére. Még akkor sem, amikor megértük a budai vár ostromát, s a kerítésbe kapaszkodva néztük az össztüzet, melyet a Vörös Hadsereg zúdított a várra, és lángolt a palota, s hallottuk a márvány hasadásának csattogásait. Nem mérlegeltünk, Elek úr, sírtunk. A felnőttek és a gyerekek is.

Akkor se mérlegeltünk, amikor Hoffmann bácsi elmondta – katona volt az ostrom alatt –, hogy a Vár és a palotaőrség az utolsó töltényig harcolt, már a Vár alatti alagutakban. Mikor elfogyott a töltény, a Vécsey-gránátot kibiztosította a katona és azt mondta az ellenségnek: gyere! – és felrobbant. Igaza van a mérlegelő magyar értelmiségnek; értelmetlen halál, nem védelmezett senkit, se a Nyugatot, se Európát, megtévesztett ostoba volt, Szálasit védelmezte, de védelmezett egyáltalán valamit.

Magának, Elek, se szíve, se esze. Azok az emberek a halálig védelmezték Buda várát, amely az alagutak fölött, fölöttünk lángban állt. Elek, nem szégyelli magát?

Makovecz Imre