Megjegyzések a román elnök látogatásához

Régóta tudjuk, hogy nincs egyszerű dolgunk itt, a Kárpát-medencében a szomszédainkkal. Amint azt Orbán Viktor miniszterelnök többször megfogalmazta, a világpolitikában a házszám szinte mindent meghatároz, és nekünk a szláv és a germán tenger találkozási pontján a saját, mindentől különböző nyelvünkkel és kultúránkkal kell elboldogulnunk. Egyetlen olyan szomszédunk van, amely se nem szláv, se nem germán, de román barátainkkal talán a többieknél is nehezebb megtalálni a közös nevezőt.

Történelmi tény, hogy Erdély kilencszáz évig magyar föld volt – annak magyar vezetése miatt most ideszámítom az önálló Erdélyi Fejedelemség időszakát is –, ugyanakkor nemzetközi jogi tény, hogy ma a román állam része. Az pedig demográ­fiai tény, hogy a magyarok – jelentős számuk ellenére – kisebbségben vannak a történelmi Erdély egészét tekintve, azaz sajnos ott is fogyatkozik nemzetünk. Tegyük gyorsan hozzá, a románhoz hasonlóan. Márpedig az őshonos nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása nem éppen ősi román hagyomány, az autonómia elleni erélyes tiltakozásukról már nem is beszélve. Történelmi sérelmek, az erdélyi magyarok jogainak kérdése és számos más nehéz ügy nyomja rá tehát a bélyegét a magyar–román viszonyra, és politikai vezető legyen a talpán, aki a magyar kártyát időről időre még napjainkban is haszonszerzési céllal előhúzó szomszédainkkal képes megőrizni a normális viszonyt.

A nehézség azonban nem lehet akadály az ezeréves magyar állam számára. A románokkal való pragmatikus együttműködés nem csupán a magyarok jogainak biztosítása, de több, a két ország számára egyaránt fontos érdekek képviselete miatt is fontos. S bár tudom, hogy a románok nem mindig a szövetségesi hűségükről voltak ismertek, a házszámszabályra való tekintettel töretlen – ámbár kellően óvatos – optimizmust javaslok ebben az ügyben (is).

Éppen ezért tartom fontos és örömteli fejleménynek, hogy Klaus Iohannis román elnök hamarosan Budapestre látogat. Novák Katalin magyar köztársasági elnök az elmúlt másfél évben már számtalan alkalommal megmutatta, hogy a szókimondó és önérzetes magyarok értenek azért a diplomáciához is, és nem félnek használni a saját javukra. Az elnök asszony munkáját dicsérte az ukrajnai háború kitörése után némileg megromlott magyar–lengyel viszony megmentése vagy épp az igencsak kemény diónak bizonyuló ukrán vezetés figyelmének újbóli felhívása a magyar kisebbségeket sújtó jogtiprás tarthatatlanságára. Kellett ehhez persze a kormány és a külügy határozott, harsány fellépése is a nemzetközi fórumokon, hiszen ha nem fenyegetett volna (és fenyegetne ma is) a magyar vezetés vétóval a NATO–Ukrajna-közeledés ügyében, akkor mindennél simábban átléptek volna a kárpátaljai magyarokon a nagy tiszteletű döntéshozók. De úgy látom, szükség volt Novák Katalin okos diplomáciájára is, amely hatékonyan adta a kijevi vezetés értésére: nem engedünk a magyar nyelvű oktatásból. A jó zsaru, rossz zsaru módszer, az egymást kiegészítő határozott külügyminiszter és udvariasan érvelő államfő már több ponton is előrelépést hozott tehát, bár az ukránok még tartoznak ígéreteik betartásával, amit kíváncsian várunk.

Az ukrán ügynek azért is kell szemünk előtt lebegnie a román elnök látogatása kapcsán, mert a Gyurcsány-kormány egyik történelmi bűne éppen az volt, hogy az erdélyi magyarok jogainak garantálása nélkül is hozzájárult Románia uniós csatlakozásához. Óriási hiba ilyen helyzetben, ha egy ország nem él megfelelően vétójogával, és ez az emlék egyben arra is rámutat, milyen volt, amikor külföldről mondták meg a budapesti kormánynak, merre van az előre.

Akárhogy is, ma már az EU-n belüli keretek között kell rendeznünk ügyeinket román barátainkkal. Az államfői látogatás újabb alkalom lehet erre, közös ügyekből pedig akad jó pár. Az erdélyi magyarok helyzete érzelmileg a legfontosabb és talán a legnehezebb feladata a két országnak. De vannak olyan közös érdekek is, amelyek akár a gordiuszi csomó átvágásában is segítséget nyújthatnak. Idetartozik például Románia schengeni csatlakozása, ami folyamatosan élvezi a magyar kormány támogatását, és ami az osztrák vétó hiányában már meg is történt volna. A Fekete-tenger román partvidékén pedig komoly gázmezők vannak, amelyek kitermelése hazánk energiaellátása szempontjából különösen fontos lenne, és persze a románok sem járnának rosszul vele. Az esetleges érdekellentéteken és történelmi konfliktusokon túl tehát megvannak a közös ügyeink is délkeleti szomszédunkkal, így az elnöki látogatás újabb alkalmat adhat a közös pontok megtalálására.

Mi, magyarok igencsak öntudatosak vagyunk, szeretünk határozottan, néha durva stílusban kiállni igazunk mellett. Nincs is ezzel baj önmagában, de előnyünkre válik, ha tudunk játszani a másik hangszeren, az okos és udvarias diplomácia billentyűin is. Akkor vagyunk sikeresek, amikor megtaláljuk e két eszköz megfelelő kombinációját, amikor felismerjük, melyik helyzetben melyik módszer vezethet eredményre. Az elmúlt évtizedből vannak is eredményei ennek a hozzáállásnak, hiszen két kivétellel a szomszédos országok mindegyikével sikerült okosabb és diplomatikusabb viszonyt kiépítenie az Orbán-kormányoknak, és töretlenül küzd a magyar állam a nehezen áttörhető román és ukrán falak ügyében is. Novák Katalin hathatós segítsége jelentős előrelépést hozhat, hoz már most is ezekben az ügyekben.

A román kapcsolatra azonban nemcsak a múlt és a jelen, de a jövő miatt is alaposan oda kell figyelni. Meglehetős aggodalomra ad okot ugyanis a magyar­ellenes szólamokat a többi pártnál is jobban alkalmazó AUR nevű nacionalista párt erősödése. Ha a román oldalon a politika tovább tolódik a magyarokat bűnbaknak és ellenfélnek tekintő irányba, akkor félő, hogy még a létfontosságú közös érdekeket sem tudjuk majd közösen képviselni, nem is beszélve az erdélyi magyarok ügyéről. Persze nem tudunk és nem is akarunk beleszólni a román állampolgárok döntésébe, de feladatunk az államközi kapcsolatok minél magasabb szinten tartása, ami egy ilyen helyzetben még fontosabb. Ráadásul román államfő 14 éve nem szakított időt hazánk meglátogatására, így minden bizonnyal lesz mit megbeszélni. Iohannis elnökkel nem volt mindig könnyű az együttműködés, de mégiscsak az európai politika régi motorosáról van szó, aki már nem indulhat elnökválasztáson, így talán nyitottabb is lesz a józan párbeszédre.

Zárásként hadd emeljek ki még egy szempontot, amely a párbeszédet indokolja. Brüsszelben és egyes uniós fővárosokban teret nyert az a gondolkodás, amely alapján a nekik nem szimpatikus vagy velük egyet nem értő politikusokkal, kormányokkal szóba sem kell állni, sőt támadni kell őket, és mindenféle mondvacsinált eljárásoknak alávetni őket. Ha van valami, ami az európai egység és az együttműködés legfőbb ellenfele, akkor az éppen ez. Az euroföderalizmus önjelölt messiásai feljogosítva érzik magukat arra, hogy minősítsenek másokat, majd kizárják őket nemcsak a diskurzusból, de a döntéshozatalból is. Erről szólnak a jogállamiságinak nevezett zsarolóeljárások és a tagállami vétójog eltörlésére irányuló kísérletek is. Minden erőnkkel küzdenünk kell ezen gondolkodásmód ellen, és e küzdelem egyik legjobb módja a példamutatás. Mutassunk tehát példát párbeszédből és európai együttműködésről azoknak, akik ezeket szavakban hangsúlyozzák, de a gyakorlatban éppen ellenük dolgoznak.

Az egész EU, Közép-Európa és a két nemzet érdeke is az, hogy az államfői találkozó ne csak eredményes, de innentől rendszeres is legyen.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője.