Most annak kell örülni, hogy az Európai Unió vezetői kezdenek úgy gondolkodni, mintha normális emberek lennének. A hétfői lapzártakor ugyanis arról szóltak a híradások, hogy az Európai Unió vezetőinek brüsszeli csúcsértekezletén minden valószínűség szerint lezártnak tekintik a többé-kevésbé már lezárt balkáni útvonalat, egyúttal megkérik nagyon szépen Törökországot, kinek ezért nagyon sok pénzt és mindenféle jót ígérnek, hogy ha lehet, ne küldjön már több bevándorlót az EU hasába. Megkérik továbbá a már korábban kirekesztett, s ezért is veszettül nemtörődöm Görögországot, hogy építsen sok-sok lágert a hazatérni nem hajlandó menekülteknek, miért cserébe szintén sok pénzt fizetnek a belül lévő országok.

És akkor ezzel meg is volnának.

Felmerültek ugyan aggodalmas hangok, főképp a napfényes Itáliából, hogy mi van, ha a bevándorlók áradata szépen megkerüli a macedón–görög határt, és Albánia vagy Bulgária felé veszi az irányt, előbbi esetben könnyű hajókkal kelve át Olaszországba, avagy Bosznián át gyalog Horvátország és Ausztria felé, utóbbi esetben pedig Románián át közelítve és így tovább. Mert a bevándorlók hada nem adja fel a reményt, hogy elérje Merkel mama dúsgazdag és befogadó országát, ahol a német emberek annyira szégyellik, hogy németnek születtek, hogy inkább nem szülnek a német anyák, ezért akár milliókat és milliókat is befogadnak maguk közé, lakást, zsebpénzt, élelmet adva nekik…

Jönnek és jönnek, átmásznak kerítéseken, beszivárognak minden nyíláson, miközben tízezrek torlódnak fel a macedón–görög határnál, s ez a nyomasztó gyorsasággal növekvő embertömeg még a nyár beállta előtt robbanással fenyeget…

Eközben az Európai Unió még mindig nem képes meghatározni saját identitását. Hogy tulajdonképpen mi okból és milyen céllal jött létre, mi végett létezik, kik a barátai és kik az ellenségei és így tovább. Az EU épp csak a legfontosabb kérdésekre nem tudja a választ, föl sem meri tenni őket önmagának. Orbán Viktor magyar miniszterelnök szerint az unió két táborra szakadt. Az egyik oldalon az amerikai mintát követni akaró, Európai Egyesült Államokban gondolkodó unionisták, a másik oldalon az európai történelem fősodra szerinti szuverén nemzetállami fejlődést követő szuverenisták állnak. De ha így van, akkor föl kell tenni a kérdést, hogy az EU főintézményeit megszállva tartó unionisták számára vajon miért nem érték az európai történelem, kultúra, ethosz több ezer éves folyamata? Miért áldoznák föl mindezt egy pokoli tempójú népvándorlásban?

Ha földrészállamot akar­nak, miért akarják ezt az őslakos európai fehér ember alávetésével? Miért szánják nekünk az észak-amerikai indiánok sorsát? Miért ítélnek bennünket lassú kipusztulásra? Visszafordíthatatlan kiszorulásra saját létezési kereteinkből? Megszámláltattunk és könnyűnek találtattunk? De kik ők voltaképpen és mit akarnak? Kinek, kiknek az érdekeit képviselik?

Pontosítsunk: nem Európa van válságban. Az euroatlanti civilizáció érte el növekedésének határait. A világ legnagyobb impériuma feneklett meg. Mivel a birodalmak fejlődéstörténete szerint az elakadást egy rendkívül gyors összeomlási szakasz követi (lásd Szovjetunió), az európai népek történetének következő fejezetét könnyű felvázolni: vagy ellenállva a már hanyatló, de még erős impérium gravitációjának, összefogva megvetik lábukat és túlélik a civilizációs vihart, vagy a káosz elsodorja őket – együtt vagy külön-külön.