Nem lesz a forintból euró, nem ugranak meg a bérek, sőt nagyon könnyen lehet, hogy inkább az árak szökkennek a kereskedői kerekítések miatt felfelé. Nem lehet Nyugatra menni munkát vállalni, s ami a legfájdalmasabb, ha lehetne is, a gazdag Európának a legkevésbé a szocialista szavazók kellenének. De nem azért, mert szocialisták, hanem azért, mert kétharmaduk már nyugdíjas, egyharmaduk meg – őszintén szólva – hát nem egy észlény.

Úgyhogy a zseniális szocialista forgatókönyv, amit a rossz nyelvek szerint maga Kovács László eszelt ki, mely szerint majd 2004-ben ügyesen előrehozott választások lesznek, mert ekkor még sűrűn csepeg a madzagról a méz, s így a vörös brigadérosok újabb négy évre hosszabbítanák meg magukat, nem vált be. Nem bizony. Madzag még csak-csak volna, de méz az nincs. Csak autópálya-matrica. Az M7-esen.

És a jelek szerint a baj nem jár egyedül. A Magyar Nemzeti Bank elnöke, Járai Zsigmond hihetetlen magabiztossággal verte vissza azon titokzatos körök támadását, akik arra spekulálván, hogy a kétségbeesett kormány költekezéseit – hogy el ne szaladjon az infláció – a makacs bankelnök csak a forint felértékelésével tudja ellensúlyozni, a spekulációk történetében is egyedülálló módon a forint további erősödésére tettek, és vették a forintot, mint a cukrot. De annyit ám, amennyit csak bírtak. A forint hirtelen kapós lett, s mivel kapós lett, elkezdett még tovább drágulni.

Járai azonban szép nyugodtan azt mondta: gyerekek, ha már ilyen drága (erős) lett a forintunk, vegyünk rajta sok-sok eurót. Olcsón. És vettek. De rengeteget. Aztán szépen levitte a kamatot, amitől a nemzetközi befektetőknek hirtelen elment a kedvük a forinttól, mert így már mégse volt olyan vonzó, ráadásul a háttérben észrevették Kovácsot és Medgyessyt is. Mármost a forint visszaállt a helyére, mi meg dugig vagyunk olcsón vett, de most már többet érő euróval. A hírek szerint – benne volt a múlt heti Demokratában – a Nemzeti Bank keresett vagy 50 milliárd forintot. Másképpen mondva, ennyit buktak a spekulánsok, de lehet, hogy ennél is többet, mert a bankvilág bonyolult világ.

Az 50 milliárd sok pénz, de arra kevés, hogy a kormány gátlástalanul osztogasson belőle. A lefojtott gazdaság motorját sem lehetne belőle megindítani, ráadásul az sem biztos, hogy Járai Zsigmond ezt a pénzt csak úgy odaajándékozná a kormánynak, hadd főzzön belőle ingyenvirslit mustárral május elsejére.

A diadalmenetnek vége. Lehet, hogy kitart a ciklus végéig az ügynökkormány a jobbik Magyarország mérsékelt örömére, de az is lehet, hogy nem lesz ereje a helyén maradni. A magabiztos légvár összeomlott. Nincs pénz, az inflációs trükköt nem lehet Járai miatt bevetni – nincs az a szociális program, amit ne lehetne elinflálni, mondta egykor a nagy Bokros Lajos -, az unió aggasztóan szűkmarkúnak bizonyult, az energiaárak elindultak fölfelé, márpedig ez érzékenyen érinti a szocialista tábort, ráadásul lázad a had is.

Az Európai Parlamentbe jutott képviselők havi nettó jövedelme ugyanis körülbelül kétmillió forintnak felel meg. Ez úgy hatszor-hétszer több, mint egy magyar országgyűlési képviselő fizetése. Megindult a harc a brüsszeli helyekért. Először Demszky Gábor jelentette be, hogy ő milyen jól tudná a főpolgármesterséget a havi kétmillióval összeegyeztetni. Aztán Kovács László találta úgy, hogy egyik-másik mai miniszter (na vajon kire gondolt?) nélkül – havi kétmillióért – aligha mennének ott kint jól a dolgok.

Csak hát sajna nem lehet egyszerre két lovon ülni. Vagy Brüsszelben parlamenter valaki, vagy Pesten. És itt a bökkenő, hogy igen sokan vannak, akik, ha választani kell, inkább Brüsszelt – a havi kétmilliót – választanák. Ha azonban ötnél többen lesznek, megbukik a koalíció.

És most tessenek Orbán Viktor születő egységpártjára, a Fidesz emelkedő népszerűségére, a jobboldali összefogásra gondolni. Ha nem ismerné őket az ember, szinte sajnálná a szocialistákat. De ismeri.