A dolog így áll. 1990-ben a nép változást akart. Több mint három és fél millió jobbra, kevesebb mint 800 ezer balra szavazott. 1994-ben meggondolta magát. Kevesebb mint kétmillió szavazott jobbra és hárommillió szavazott balra. 1998-ban megint észbe kapott. Két és fél millió szavazott jobbra és csak kétmillió balra. 2002-ben nem tudott dönteni. Mindkét fél kétmillió 800 ezer szavazatot szerzett, és bár a startfotó (17 ezer szavazat) a jobboldal javára szólt, a történelmi helyzet (és némi bolsi kézimunka) a baloldalnak kedvezett. 2006-ban ötvenezer honfitársunk történelmet csinált és megint a baloldal javára döntötte el a kérdést. Csao, Darwin. A fenti adatok helyesek. Önkényesen összeadtam az úgynevezett baloldali és az úgynevezett jobboldali pártokra adott első fordulós listás szavazatokat az elmúlt tizenhat év során. Ez igényelt némi szellemi tornát, mert például az SZDSZ 1990-ben és még 1994-ben is antibaloldali, értsd jobboldali pártként szerzett egymillió szavazót. Amikor befeküdtek a bolsik ágyába, már csak 340-350 ezer szavazó bírta a bűzt, ámde azoknak igen teherbíró szaglásuk lehet, mert azóta is kitartanak.

Van tehát ma valamivel több mint két és fél millió polgár, aki azon túlmenően, hogy képes különbséget tenni egy fehérgalléros bűnöző és egy megrágalmazott, de utóbb minden tekintetben ártatlannak bizonyuló tisztességes polgár között, ami a mai médiavilágban nem kis teljesítmény, még arra is képes, hogy történelmi távlatokban lásson, és kijelentse a nagy Lukács György örök érvényű mondását aktualizálva a jelen helyzetre, hogy a legrosszabb polgári demokrata is jobb, mint a legjobb szocialista, ami akkora bölcsesség, hogy lángoló betűkkel kellene az égre írni.

Sajnos valamivel több mint két és fél millió honfitársunk odaát a túloldalon nem tud olvasni. Agyában az olvasóközpontot, a tisztességközpontot és a felelősségközpontot megsemmisítette egy gyilkos sugarakat kibocsátó szerkezet, a televízió. Ezek a beteg emberek szerte a művelt világban – innen tudható, hogy a jelenség egyértelműen azonosítható a most felfedezendő médiainfluenzának nevezett járvánnyal – pontosan ugyanúgy viselkednek, mint magyar megfelelőik. Fele-fele arányban csoportosulnak, ami arra jó, hogy az aranyos műsorvezetők meg a láthatatlanul gondoskodó drága szerkesztő urak és hölgyek olyanformán alakítsák a dolgok menetét, hogy az a csapat nyerje meg az aktuális versenyt egy picivel a másik előtt, amelyiket a szponzorok is szívesen látnának győztesnek.

Silvio Berlusconi csapata tizedszázalékkal maradt alul az Egyesült Baloldali Pizza csapatával szemben. Angela Merkel annak köszönheti tündöklését, hogy a Szőke Bombázók és a Tökös Csávók között már a zsűri sem tudott különbséget tenni, így jött a nagykoalíció, ami amúgy a polgári demokrácia jelenségének elévülését, s helyette az úgynevezett médiademokrácia életbelépését jelzi.

Csao, Darwin. Ha így megy tovább, néhány fordulót követően a polgárok négyévenként már nem is politikai pártokra szavaznak majd, hanem mondjuk a szemüvegeseket indítják a rendezők a sörivókkal szemben. Előbbiekhez csatlakoznak a kopaszok, utóbbiakhoz a kerékpárosok. És lesz izgalmas show, országjáróturné, az aktuális médiasztárok majd fellépnek itt is, ott is, eléneklik az aktuálisan lelkesítő nótákat. Miért is ne? Ha lesz kenyér és lesz parádé, mi kell még?…

Sajnos ez nem tréfa. Dávid Ibolya sem viccelt. Nyolc pontban tudatta a polgárok aggódó és reménykedő táborával a maffia üzenetét. Ez így szól (a bölcs érti): „Semmit sem kértek. Semmit sem kaptok. Semmihez sem nyúltok. Pofa be. Kötelet nyakra, ugorni.” Ilyen nyomorult árulást eddig még nem ismert a magyar történelem. Nem véletlen, hogy végigszáguldott az országon egy perzselő pletyka, amely szinte mindenkihez elért. A nép így tesz igazságot.

Így hát a 2006-os országgyűlési választások második fordulója olyan lesz, mint a történelem utolsó huszárrohama. Az emberi méltóság száguld a harcmezőn. Azt szeretném ezzel mondani, hogy mérhetetlenül hálásak lehetünk a Gondviselésnek, amiért együtt száguldhatunk Isten nevében az árulás, az aljasság és a hazugság elleni harcban. Azt szeretném mondani, hogy már akkor győztünk, amikor elindultunk. Soha senki nem veszi már el tőlünk ennek a varázslatos hétvégének, ennek a káprázatos rohamnak minden fájdalmát és szépségét. Semmi nem volt hiába. Megyünk választani. Mostantól írjuk az új történelmet. Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!