A hazai kriptokommunista/szoci-áldemokrata transzvesztiták pártjának (MSZP) Suchman Tamás nevű fenoménja azt találta mondani az újnyilasok elleni ön- és közhiszterizáló mozgósítás tavaly októberi médiahappeningjén, a Terror Háza előtt, hogy a fasizmusnak "30 millió európai áldozata volt, köztük több mint egymillió magyar és hatmillió zsidó, köztük 600 ezer magyar". Noha ez a hangulatkeltő kijelentés egy hangulatkeltésre szánt politikai demonstráció részeként hangzott el olyasvalaki szájából, akinek a precíz fogalomhasználat láthatóan nem kenyere, jobb ha azonnal tisztázzuk, hogy az említett hekatomba nem a fasizmus, hanem (bizonyos számszaki korrekciók mellett) a nemzetiszocializmus kontójára írandó. A komoly történészek ma már világosan és egyértelműen különbséget tesznek e két, egymással kétségtelenül rokonságban lévő, de hasonlóságuk ellenére egymástól alapjában véve mégis különböző eszmerendszer közé. (A komolytalan történészek ezt a problémát azzal hidalják át, hogy "nácifasizmusról" hadoválnak.)

Akkor tehát nézzük a számokat, példának állítva azok éberségét, akik a törvény erejét is igénybe véve őrködnek a mitikus hatmillió sérthetetlenségén… Stéphane Courtois, A kommunizmus fekete könyvének szerkesztője mintegy százmillió főre taksálja a kommunizmus áldozatainak számát, és huszonötmillióra a nemzetiszocializmusét. Gunnar Heinsohn A Népirtás lexikonában a marxista/leninista Szovjetuniót minősíti a világtörténelem legvérengzőbb rendszerének, amely 70 év alatt majdnem 62 millió embert pusztított el. A második helyen Kína áll, alig negyven év alatt totalizált 35 milliónyi áldozatával, a harmadikon pedig a hitlerista Harmadik Birodalom, amely 21 millió halottért felelős. Zbigniew Brzezinski a Szovjetunió vonatkozásában ötvenmillió áldozatot valószínűsít, Alekszandr Szolzsenyicin pedig 66 milliót. A francia történész, a német egyetemi tanár, az amerikai politológus és az orosz író adatai tehát nagyságrendileg megegyeznek. Roma locuta, causa finita – mondhatnánk, ha nem lennének krausztamások itthon és külföldön egyaránt, de vannak, és így a számháború nyilvánvalóan tartani fog még egy darabig.

Ami a fasizmust, ezt a sajátosan olasz hatalmi formát illeti, "kétségtelenül börtönbe vetette és gyakran sanyargatta politikai ellenfeleit, írja Courtois könyvében, de azért ritkán vetemedett gyilkosságra. A harmincas évek közepén néhány száz politikai fogoly volt Olaszországban, valamint több száz – kényszerlakhelyre, szigetekre száműzött – confinato…". Alain de Benoist, az európai Új Jobboldal vezéralakja Renzo de Felicére, a fasizmus történetének első számú szaktekintélyére hivatkozva arra emlékeztet, hogy "húsz év alatt az olasz fasizmus politikai áldozatainak száma egészen pontosan 67 halottat tett ki" (La Lettre de Magazine Hebdo, 1997. február 28.). Állítását más források is megerősítik. A rendszerellenes felforgató tevékenységben bűnösök elítélésére a fasiszta rezsim által felállított Államvédelmi Különleges Törvényszék (1927-1943) "összességében viszonylagos mértékletességről tett tanúbizonyságot. Nem ritkán Bocchini, a politikai rendőrség főnöke járt közbe a bíráknál, hogy kegyelmet gyakoroljanak. Maga Mussolini, akivel közölték a büntetési javaslatokat, sohasem (!) súlyosbította azokat. Az antifasisztákat, köztük sok kommunistát, általában rövid börtönbüntetésre ítélték… A fennállása alatt 5155 ítéletet hozott, köztük 29 halálos ítéletet és 7 életfogytig tartó elzárást" (Cesare Rossi: Il tribunale speciale, Milano, Ceschina, 1952). Csupán összehasonlításképpen: az itáliai terrorizmus tobzódása idején, az úgynevezett "ólomévek" alatt, vagyis 1971 és 1988 között "128 személy vesztette életét a szélsőbaloldal golyóitól", írja Marc Lazare történész, a párizsi Politikai Tanulmányok Intézetének professzora, Olaszország-szakértő ("Les années noires", Le Monde, 2004. március 5.). A számok alapján tehát fehéren feketén kiderül, hogy a totalitárius fasiszta rendszer idején Olaszországban kevesebben vesztették életüket politikai okokból, mint a háború utáni demokratikus pártokráciában a szélsőbal merényleteinek következtében.

Alapvető különbség a fasizmus és a kommunizmus "lelki világa" között, hogy míg az előbbi (egyébként a nemzetiszocializmussal egyezően) főleg idegen, ellenséges országok lakosai közül szedte áldozatait, legtöbbször hadiállapotban vagy háborús körülmények között, addig a kommunista rezsimek elsősorban a saját állampolgáraikat gyilkolták béke idején. "A gulág lágereiben több tíz millió ember halt meg. Voltak évek, amikor az őrszemélyzet brutalitása, a szovjet hatóságok által megszabott kivégzési tervszámok (!) – kvóták -, a szörnyű körülmények, a napi 10-12 órás megerőltető munka, az éhség, a fagy hatására több millióra rúgott az áldozatok száma", olvasható a Terror Háza múzeum ismertető anyagában. A kérdés magától adódik. A Természet törvénye, az emberi természet és a természetes erkölcs szempontjából mi az elítélendőbb: a családon belüli vagy a családon kívülre irányuló erőszak? Következésképpen a fasizmus "lelkülete" a perverzebb vagy a kommunizmusé?

Mint azt láthattuk, az előbbiekben egy – mai terminológiával élve – "politikailag korrektnek" számító szerző, Cesare Rossi "viszonylag mértékletesnek" ítélte a fasiszta Olaszország állambiztonsági bíróságának a tevékenységét, külön is kiemelve Mussolini visszafogottságát. Ehhez képest Magyarországon "1945 és 1956 között 400 embert végeztek ki politikai okokból… Az 1956-os forradalomért és szabadságharcért a Kádár-rendszer példátlanul brutális bosszút állt. (…) Egy év alatt 153 halálos ítéletet hoztak. A halálbüntetés kiszabhatóságának korhatárát 16 évre szállították le. (…) A népbíróságokon nem érvényesült a súlyosbítási tilalom sem. 21 olyan halálos ítéletet hirdettek ki, ahol a vádlott első fokon enyhébb ítéletet kapott és enyhítésért, illetve felmentésért fellebbezett, a vád pedig nem kért súlyosbítást", áll ugyancsak a Terror Háza múzeum ismertetőjében.

Akkor hát ki volt a humánusabb, a Duce vagy Kádár "atyánk", Bocchini vagy Péter Gábor? És melyik rendszer volt az emberellenesebb, a fekete ingesek Olaszországa vagy a gulyáskommunizmus Magyarországa? A kérdés persze szónoki, hiszen a történelmet a győztesek írják (Nietzsche), és a második világháborúból tudvalévőleg nem a fasiszták, hanem a kommunisták kerültek ki győztesen. A Történelem mindazonáltal nem ismeri az egyszer s mindenkorra lejátszott meccseket. Ez persze némi aggodalommal tölti el a jelenlegi globalista Rendszergazdákat, akik mindent elkövetnek a fasizmus általános irtózatkiváltó jellegének fenntartása, a "fasiszta" szó par excellence szitokszóként való konzerválása érdekében, igyekezve épségben megőrizni a fasizmus köré egykor hazugságokból és rágalmakból szőtt, és a vazallusmédia által évtizedek alatt továbbszőtt dezinformációs hálót. Az egyik legelterjedtebb módszerük abból áll, hogy a fasizmust egyfajta "gumifogalomként" használva gyakran olyasmire is ráhúzzák, amihez pedig semmi köze. De hát mit számítanak a tények, ha a lejáratás szándéka motivál?

Mint Gömöri Endre esetében is, aki Umberto Eco tetszetős ősfasizmus-teóriájára hivatkozva, de nyilvánvalóan a fasizmus dimitrovi definíciójától ihletetten amiatt illeti kritikával William Pfaff amerikai publicistát, mert a "förtelmes oklahomai robbantás milicista gyanúsítottjait nem fasisztáknak minősítette", ami pedig szerinte "nagyon is kézenfekvő lett volna" (Népszabadság, 1995. augusztus 5.) Az a legszebb az egészben, hogy mindezt egy olyan gondolatmenet során fejti ki, amelyben az amerikai keresztény jobboldal, és azon belül is Pat Robertson tiszteletes összeesküvés-elméletéről rántja le a leplet. Robertson minden világesemény mögött illuminátusokat, Gömöri minden véres merénylet mögött fasisztákat vizionál. Úgy látszik, már a monomániákusok sem pendülnek egy húron.

A fasizmus zsigeri gyűlölete mindazonáltal nemcsak a Gömörihez hasonló kádárista kövületek sajátossága. Az úgynevezett jobboldalon is gyakran előfordul a fogalmak slendrián kezelése, a fasizmus és a nácizmus öntudatlan vagy nagyon is tudatos összemosása. Jellemző példát szolgáltat erre a német NPD és DVU legutóbbi választási eredményeit kommentáló és láthatóan sebtében összegereblyézett cikkében Stefan Lázár, a Magyar Nemzet németországi levelezője (MN, 2004. október 13.), aki a szélsőjobboldalról, a nemzetiszocialistákról, a "neofasisztákról" és a "neonácikról" mint egymással tökéletesen egyenértékű kategóriáról hablatyol, imponálónak tartva, hogy a németországi közszolgálati (!) tv-állomások riporterei egyszerűen elvették az említett pártok prominensei elől a mikrofont, ugyanakkor egy pillanatig sem látszik aggódni amiatt, hogy az egykori NDK örökségét komplexusok nélkül vállaló posztkommunista PDS kétszer annyi szavazatot kapott a választásokon, mint a "szélsőjobboldalineonácifasiszta" alakulatok.

Az elvileg (legalábbis a publikációs helye alapján) jobboldali Lázár Stefan témakezelésénél még az (ex)kommunista angol történész, Eric J. Hobsbawmé is tiszteletre méltóbb, aki memoárjában Sztálin tetteit ugyan "a nácizmus feletti győzelem megfizetendő árának" minősíti, de egy korábbi művében azt is világossá teszi, hogy "a fasizmus, ez a mesterséges kategória az általános szabályok kárára, egy leleplezés, amely elősegíti a kommunizmus elfelejtését" (L’Age des extremes, Ed. Complexe, Bruxelles, 1999). Hát igen. A jelek szerint Stefan Lázárnál is elősegítette.

A média által szisztematikusan sulykolt sztereotípiák eredményeként a fasizmus imázsa összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint a kommunizmusé. Ezért aztán a fasisztáról az átlagember óhatatlanul is egy "született gyilkosra" asszociál, míg a kommunista legfeljebb egy peches idealista képzetét kelti benne, akinek a kezdeti szándékai dicséretesek voltak, csak aztán menet közben, önhibáján kívül, a külső körülmények – és persze a "mocskos fasiszták" aknamunkája – miatt nem tudta valóra váltani nemes hitvallását. Hogy Nyugaton ez a kép rögzült, nem csoda: ott már sokkal hosszabb ideje vannak kitéve a hollywoodi holo-propagandának, amely a létező kommunizmus idején is inkább a hitlerizmus korábbi bűneivel foglalkozott, mintsem a sztálinizmus akkoriban nagyon is aktuális rémtetteivel, és miközben sorozatban ontotta a holokausztra emlékeztető fantáziadús szappanoperákat, a gulággal kapcsolatban általános omertát diktált. Nehogy véletlenül elterelődjék a közfigyelem a lényegről, vagyis a zsidók szenvedéséről.

Ma sincs másként. Hitler a tévécsatornák programválasztékának mindennapos démona, Sztálinról viszont alig esik szó. Na ja. A Führer a választott nép fiaira merészelt kezet emelni, a Népek Atyja viszont jobbára a gojokat gyilkolta. Micsoda különbség! Különbség?

Most pedig jöjjön egy találós kérdés. Kitől származik a következő idézet?

"Céljaink eléréséhez, ha kell, habozás nélkül ki kell irtanunk a lakosság 90 százalékát."

A válasz magától értetődőnek tűnik: ilyesmit csak Hitler mondhatott, a főgonosz vagy esetleg Mussolini, a csahosa. Nos hát, a Spielberg- és Lanzmann-filmekkel, Wiesel- és Kertész-regényekkel idomított XXI. századi abderitáktól elvárható tippel szemben eme veretes mondat a lánglelkű forradalmár, Vlagyimir Iljics Lenin gondolatiságát minősíti (lásd: Öszszes művei, francia nyelvű kiadás, 702. o.). Őt egyébként a már említett népirtás-lexikon Sztálin, Mao, Hitler és Csang Kaj-sek után az ötödik helyre rangsorolja a leghatékonyabb népirtók élmezőnyében, de vélhetően csupán viszonylag korai (de nem idő előtti) halála akadályozta meg az előkelőbb helyezés elérésében. Ennek ellenére majdhogynem töretlenül sikerült megőriznie érdemtelenül megszerzett nimbuszát. A világ számos országában (nem csak a Szovjetunió utódállamaiban) utcák, terek őrzik nevét, köztéri szobrok idealizálják alakját. Elgondolkodtató. Persze csak azok számára, akiknek van mivel.

A fasisztákkal, illetve a kommunistákkal szembeni kettős mérce nemcsak elméleti, hanem gyakorlati síkon is érvényesül. Ahogyan az ötvenes-hatvanas években az akkori nyugati progresszív értelmiség nem akarta észrevenni és elfogadni a szovjet rezsim valódi természetét, majd a hetvenes-nyolcvanas években elméleti, sőt gyakorlati támogatásban részesítette a szélsőbalos terrorszervezeteket, ugyanezen hagyomány örököseiként a jelenlegi mértékadó értelmiségiek mindent elkövetnek egykori terrorista elvbarátaik mentegetése érdekében. Ugyanakkor farizeus módon az úgymond soha el nem múló és minden pillanatban újjáéledő fasiszta fenyegetés rémképével riogatnak.

A háborúnak hatvan éve vége. A fasiszta bűnöket azóta sem hagyták elévülni. A kommunizmusnak (Kelet-Európában legalábbis) tizenöt éve lett vége. A kommunista bűnöket már mostanra hagytuk elévülni. Cui bono? Cui prodest? Ez kérdés?