Az atlétikai világbajnokság felerősítette a magyarok önbecsülését és összetartozását, amit mindenki észrevett, aki személyesen elment a vadonatúj atlétikai stadionba. Még ennél is több történt, a nézők nem csupán a nem túl nagy számú magyar versenyzőt ünnepelték és lelkesítették, de szenvedélyesen szurkoltak egy-egy kiemelkedő teljesítményt nyújtó külföldi sportolónak is. Soha még így atlétikai versenyeket nem izgultak és nem szurkoltak végig.

Hirdetés

A 2500 önkéntes lenyűgözte a hazai és még inkább a külföldi vendégeket, akik áradoztak róluk. A stadion tökéletesen működött, a beléptetőkapuk mögötti gyepen szabályos piknikhangulat alakult ki. Sokan a füvön heverésztek. A Duna szerényen, de méltóságteljesen egészítette ki a látványt, és a tömegközlekedés, elsősorban a HÉV pompásan működött, a versenyek után késő este hazatérő tömeget meglepő gyorsasággal elszállította.

Magyarország és benne Budapest erre a hétre mert, akart és tudott nagy lenni. A pitiáner kishitűség és a korlátolt kicsinyesség lepergett erről a nagyszerű vállalkozásról, mint az utcai por, amit az ember gondtalanul lever a nadrágszáráról. Magyarországot és fővárosát meglátta, megismerte és megszerette a nagyvilág több mint egymilliárd lakója, akik a televízió képernyője előtt követték a versenyeket. Nem az a lényeg, hogy mennyire voltunk jók, hanem hogy föl­emelkedtünk a legjobbak sorába.

Budapest a fővárosi vezetés minden dilettantizmusa dacára világvárossá lett, és ezt most meg is tudta mutatni a világnak. A több mint félmillió vendégéjszaka, amit a budapesti szállásokon töltöttek el az ide érkező sportolók, csapattagok és szurkolók, óriási idegenforgalmi siker. Egy óvatos becslés: ha egy éjszaka árát 20 ezer forintra taksáljuk, akkor ez tízmilliárd forint bevétel. Plusz az étel, az ital, a szórakozás. Ha a jegyek átlagárát 15 ezer forintra tesszük, akkor a több mint 400 ezer néző további hatmilliárd forintot hozott. Plusz a fogyasztás a helyszínen. A közvetítési jogok, a reklámok bevétele ezeket nagyságrendekkel haladta meg, vagyis a károgók szerint közel 250 milliárdért megvalósult atlétikai stadion csak ezen az egy versenyen költségének jelentős részét hozta vissza. És fényes karrierjének ez nem a vége, hanem a kezdete.

De vajon lehet-e számszerűsíteni azt a nyereséget, ami Magyarország népszerűségében mérhető? Mennyit ér az, hogy a világ legtávolabbi pontján élő emberek megismerték hazánkat és fővárosunkat? Mennyit ér az, hogy tagjai lettünk a tetterős nemzetek családjának? Mennyit ér, hogy ha holnap valamiért egy olimpiát nálunk kéne megtartani, a momentumos majmocskák minden hisztériázása ellenére is már képesek volnánk rá? Mennyit ér az önbecsülés? Mennyit ér a hazaszeretet? Mennyit ér a világ elismerése és szeretete? Mert ezeket mind elnyertük ezzel a világversennyel.

Persze, az élet megy tovább. A zárónap utolsó eseményeként a 2025-ös tokiói világbajnokság képviselői vették át Sebastian Coe elnöktől az atlétikai világszövetség zászlaját. Mi azonban futásunkat nagyszerűen teljesítettük, és erre most, hogy elcsendesült a pesti Duna-part, elégedetten gondolhatunk. Végezetül azt javaslom, rögzítsük a dátumot. Bizonyosak lehetünk ugyanis abban, hogy 15-20 év múlva kiváló képességű atléták sora hoz dicsőséget Magyarországnak. Ők lesznek azok, akiket gyerekként ez a csodálatos világverseny csábított a sportok királynőjének udvarába.

Korábban írtuk