Hirdetés

Az, hogy ma Németország Európa beteg embere, aligha vonható kétségbe. Az unió legfontosabb tagállama úgy száll válságról válságra, mint a méh virágról virágra. Sőt, a helyzet ennél is rosszabb: a gondok párhuzamosan vannak jelen, így a migráció, az energiaválság és az elszállt költségvetés egyszerre nyomják a berlini döntéshozók vállát – és a felsorolás nem teljes.

E nehézségeknek részben okozója, részben elszenvedője az Olaf Scholz vezette hárompárti balliberális kormánykoalíció, amelynek legfőbb gondja, hogy tagjai egymással sem tudnak megegyezni egyetlen fontosabb kérdésben sem. Legyen szó a pénzügyi válság kezeléséről, a zöldátállásról, Ukrajna katonai támogatásáról vagy a migráció kezeléséről, a kabinet főszereplői közül hárman háromfélét mondanak. Ennek fényében kevéssé meglepő, hogy a kormányzati eredmények listája igen rövid, és nincs könnyű helyzetben, aki a kancellária szempontjából sikernek nevezhető ügyek között igazán fontos kérdést szeretne keresni. Nagy nehezen megállapodtak például a könnyű drogok legalizálásáról, amiben minimum erősen megosztott a német társadalom, de a rendőrség és más szakemberek is tiltakoznak ellene. Keresztülvittek még egy állampolgársági reformot is, amely olaj volt a tűzre a bevándorlás ügyében, hiszen még könnyebbé vált a migránsoknak az állampolgárság megszerzése, ezzel pedig a kitoloncolás elkerülése.

E sorok olvasóiban joggal merül fel a kérdés, hogy vajon a marihuána legalizálása vagy a bevándorlók könnyített honosítása-e a legfontosabb a német polgárok számára. A választ a közvélemény-kutatások adatsoraiban találjuk: kevesen látják úgy az ország lakói közül, hogy kormányuk az őket érintő lényeges kérdések megoldásával volna elfoglalva. Nem csoda tehát, hogy a kormány és az őket támogató pártok népszerűsége is a béka alfele környékén található, miközben az ellenzéki erők sorra jó számokat produkálnak. A kereszténydemokrata CDU–CSU magasan vezeti a felméréseket, míg a második helyen a radikális jobboldali AfD helyezkedik el. A szociáldemokraták még hálásak is lehetnek azért a bronzéremért, amely minden korábbi pártvezetésnek legfeljebb a rémálmaiban fordulhatott elő. A kormánynak ráadásul nemcsak jobbról, de balról is akad kihívója. No, nem a haláltusáját vívó NDK-utódpártra, a Die Linkére gondolok, hanem a Sahra Wagenknecht által alapított szélsőbaloldali formációra, amely furcsa kotyvalékként vegyíti a kommunizmust a szuverenitással.

Itt azonban érdemes is tartani egy rövid kitérőt. Wagenknecht ugyanis amellett, hogy megadja a kegyelemdöfést egykori pártjának, a Die Linkének, az AfD-nek is okoz bizony kellemetlen perceket. A német szélsőjobb legfőbb bázisai ugyanis épp azokon a keleti területeken találhatók, ahol a szélsőbal bástyái is, azaz az új balos párt könnyedén tud szavazókat csábítani magához a skála másik oldalának radikális erejétől. Ahogy korábban az AfD a Linke gyengülésére (is) tudott építkezni, úgy harapdál bele a jobbszél bázisába Sahra Wagenknecht. Jó hír az AfD-nekj, hogy egyelőre ez csak néhány százalékpontos csökkenést okozott számukra, a veszély azonban nem múlt el.

Korábban írtuk

Az ellenzék vezető ereje, a CDU–CSU sincs irigylésre méltó helyzetben. Hiába áll ugyanis élen a pártversenyben, amikor saját önképében sem igazán biztos. A pártelitet teljesen a maga képére formálta a merkeli centrizmus, miközben a tagság inkább visszatérne a klasszikus konzervatív irányvonalhoz. A szavazóbázis sem egységes: egyik része a merkeli örökség elhagyása esetén keresne másik pártot magának, a másikat pedig a konzervativizmus maradványainak kigyomlálása idegenítené el. A legrosszabb azonban, hogy más pártok kiábrándult szavazóinak többsége nem akar a kereszténydemokratákra szavazni, mert hiteltelennek tartja őket. A CDU–CSU tehát a 2021-es vereség miatt keletkezett sebeit nyalogatja, a saját identitását keresi, és elkeseredett küzdelmet folytat az Angela Merkel alatt elvesztett bizalom visszaszerzéséért.

De még ha sikerülne is meghaladniuk a feszítő belső konfliktusokat, egy esetleges választási győzelem akkor sem lehetne több pirruszinál. Nincs ugyanis kézenfekvő koalíciós partner a jobbközép számára. Az AfD továbbra is politikai karanténban ücsörög – tegyük hozzá, ebben saját magának is komoly felelőssége van –, az inkább jobbra sorolt, klasszikus liberális FDP pedig nagyon elkopott a baloldallal való közös kormányzásban. Ha be is jut a következő Bundestagba, akkor sem lesz elegendő helye ahhoz, hogy biztosítsa egy jobbközép koalíció többségét.

Ha tehát a CDU–CSU valóban győzelmet arat majd 2025-ben, a következő választásokon, akkor nagyon nehéz feladat lesz számára a koalíciós partnerek kiválasztása. Egy vagy több baloldali párttal mindenképp össze kellene fognia, és így ismét ugyanabban a folyóban találná magát a szövetség, amelyből Angela Merkel távozásával már kilépni szándékoztak. Mindez egyébként egy újabb belső vitát is elindított a kereszténydemokraták között, akik sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják a német sajtó kedvenc pártját, a szinte mindenki más által megvetett Zöldeket. A CDU elnöke, Friedrich Merz tavaly még fő ellenfelüknek nevezte a klímapártot, idén viszont már saját magának ellentmondva a velük való koalíció lehetőségéről beszél. A CSU vezetője, Markus Söder bajor miniszterelnök tavaly épp a Zöldek elleni kampánnyal nyerte el újraválasztását, és most is elzárkózik a velük való szövetségkötéstől. Más tartományokban azonban éppen hogy együttműködik a CDU és a Zöldek, így választópolgár legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy hányadán is áll egymással a két erő.

Az AfD belső gondjairól is hosszan lehetne írni. A szélsőjobboldali párt régóta nem tud mit kezdeni saját radikálisaival, akik között bizony valóban akadnak vállalhatatlan elemek. Így míg más jobboldali pártok a francia Nemzeti Tömörüléstől az osztrák Szabadságpártig éppen azon dolgoznak, hogy koalícióképesek legyenek a jobbközéppel, az AfD folyamatosan maga alatt vágja a fát a szélsőséges hangok megtűrésével. Orbán Viktor miniszterelnök az első, 2022-es budapesti CPAC konferencián arra figyelmeztetett: a sikeres jobboldali politika egyik feltétele, hogy nem szabad kiszorulni a politikai paletta szélére. A német radikálisok láthatóan nem hallgattak a magyar kormányfő tanácsára, és ennek bizony meg is isszák a levét.

A belpolitikai helyzetképet tovább bonyolítja, hogy idén ősszel három keletnémet tartományban is választásokat tartanak. S bár addig sok víz lefolyik még az Elbán, a mostani felmérések mindhárom helyen az AfD első helyezését vetítik előre. Ha ez akár csak az egyik országrészben valósággá válik, akkor újabb politikai válság veszi kezdetét, hiszen egy ilyen helyzetben az AfD-vel együtt politikailag, míg nélküle matematikailag lesz (majdnem) lehetetlen a kormányzás. Magabiztosan állíthatjuk, hogy minderre sem a német politikai elit, sem a közvélemény nincs felkészülve.

Németország nagy bajban van. Mindezt ma még elfedi a régről örökölt jólét, de ha nem találnak gyógyírt a gondokra, akkor az egykoron irigyelt életszínvonal tartósan csökkenésnek indulhat. Ez pedig nemcsak a németeknek, de nekünk, a hozzájuk ezer gazdasági szálon kapcsolódó magyaroknak sem érdekünk. Elengedhetetlen ezért, hogy visszatérjen a racionális politika az EU vezető hatalmába, mert ennek hiányában mindenkit magukkal ránthatnak a mélybe. Szurkoljunk nekik!