Mi maradunk!

„Mily gyönyörűség, íme, lásd,
Amikor az atyafiak együtt muzsikálnak!
Ott van az áldás, hiszed-é?
Csak oda küld a mi Urunk pengő citerákat.”
(Sumonyi Zoltán, 133. zsoltárparafrázis)

1920. június 4-én a magyar küldöttség aláírja Franciaországban a trianoni békediktátumot, amely a mindenki által ismert területi és népességveszteségeinket okozza.

Az ország csonkítása a nemzetgazdaság különböző ágaiban a következőképpen csapódik le:

a termőföld 61, a faállomány 88, a vasúthálózat 62, az utak 64, a nyersvas 83, az ipartelepek 55, valamint a hitel- és bankintézetek 67 százaléka került idegen országok birtokába. Gyakran idézett és fájdalmas adatok ezek, melyeket talán egyre többen ismerünk, és egyre többen vésünk az emlékezetünkbe, hogy majd gyermekeink és az ő gyermekeik is örök mementóként emlékezhessenek 1920. június 4-ére, egészen addig, amíg másképpen nem fordul a világ kereke.

Egyvalami azonban nem szerepel a fenti felsorolásban, pedig felbecsülhetetlen az értéke. Egyvalami, amin kénytelenek vagyunk elidőzni, mert ez az egyetlen kincsünk, ami egyetemes, mindannyiunké. Az elszakított területeken élő testvéreinktől ezt is el óhajtották venni az új „urak”, de nem sikerült. Sőt…!

A magyar kultúra. A magyar kultúrát nem sikerült eltulajdonítani tőlünk sem itthon, sem mostani határainkon túl, és ez az, ami reményeink szerint sohasem lesz tőlünk elvehető. Az első magyar írásos emlékeink közel ezerévesek, dalaink annyira ősiek, hogy eredetük a történelem távoli homályába vész. A trianoni országcsonkítás végeláthatatlan pusztítása egyvalamit tehát nem ért el: a kultúránkat. Számos okát ismerjük ennek a jelenségnek. Az egyik legkézenfekvőbb a magyar nyelv minden mástól való különbözősége. A környező nemzetek egyike sem, de a széles földkerekségen mások sem beszélnek a mi nyelvünkhöz hasonlót, és ez a tény fundamentálisan meghatároz minket, magyarokat, így kultúránkat is.

A másik kézenfekvő magyarázata, hogy a magyar szellemi örökséget miért nem sikerült kiirtani az elcsatolt területeken élő nemzettársaink körében, az az, hogy a jelenlegi határainkon kívül maradt magyarok rendkívül ősi, rétegzett kulturális hagyománnyal rekedtek „odaát”. Ez az ezeréves szellemi és művészeti örökség épp ezért valóban megtartóerővel bírt és bír a mai napig olyan fiatal államokkal szemben, amelyek ekkor, 1920-ban születtek meg. (Itt jegyzem meg, hogy Csehszlovákia, Jugoszlávia azóta például már nem létezik.)

A magyar kultúrát nem sikerült az elmúlt száz esztendőben asszimilálni a Kárpát-medencében. Olyan erő lakozik benne, amely nem engedi megtörni a jelenlétet.

Kultúránk e megtartóerejét máshol is tetten érhetjük a nagyvilágban. Tekintsünk a diaszpórában élő magyarokra! Az elmúlt években a magyar kormány nemzetpolitikai intézkedéseinek köszönhetően szerte a világban megjelentek a Kőrösi Csoma Sándor-program ösztöndíjasai, akik arról adnak számot, hogy a világ legkülönbözőbb pontjain élő magyarokat a kultúra tartja össze. Élnek e világon olyan magyarok, akik a nyelvet már nem beszélik, hiszen akár harmad-, negyedgenerációs magyarként élik az életüket a tengerentúlon, de mégis meg tudják élni magyar identitásukat például a magyar népi kultúrán keresztül.

A bartóki értelemben vett paraszti műveltség jelentős szelete annak a kultúrkincsnek, amit az elmúlt századok magyar emberei hagytak ránk. Sokan talán nem is sejtik, hogy milyen kiemelkedő szerepet hordoz ez a közös tudás mind a mai napig. A huszadik század Trianon óta eltelt évtizedeire visszatekintve láthatjuk, hogy folyamatosan támaszkodhattunk erre a kincsre itthon, az elcsatolt területeken és a diaszpórában egyaránt.

Magyar gyűjtők tették népzenei kincsünket világhírűvé, majd újabb gyűjtők honosították meg ezt a kultúrát Budapesten az ezerkilencszázhatvanas évek végétől. Magyarként a világon egyedülálló módon nap mint nap találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy fiatalok sokasága élő erdélyi, délvidéki, felvidéki zenére táncol és énekel. Ezek a jelenetek nem hagyományőrző klubokban vagy művelődési házakban játszódnak, hanem a mindennapi valóságunkban.

A magyar kultúra él és éltet. Az 1960–70-es években anyaországi fiatalok mentek táncot tanulni Erdélybe, ma pedig magyarországi táncosok mennek határainkon túlra „visszatanítani” azokat a táncokat, melyeket eredetileg ott jártak. Visszatanítani, mert hála Istennek, van kinek. A magyar kultúra él és éltet. Egy generációval ezelőtt a folkkultúrát sokan kezdték elsajátítani, de a most születő nemzedékek tagjainak a magyar tánc, a magyar zene már nem tanult tudás lesz, hanem „anyanyelvi szinten” fogják táncolni a táncainkat, énekelni énekeinket.

A magyar kultúra folyamatosan jelen van, és helyet követel magának. Rajtunk múlik, hogy mekkora teret, mennyi időt és energiát szentelünk neki. Ha időnként el is csendesítjük, hátat is fordítunk neki, szándékosan nem veszünk róla tudomást, időről időre mégis felszínre tör bennünk a saját közösségünkhöz, hagyományainkhoz való tartozás élménye. Ha egy populáris zeneszámba népi dallamot csempésznek, ha egy ruhadarabon, egy ház homlokzatán népi motívumot pillantunk meg, váratlan melegség önti el a szívünket.

A békediktátum aláírása után száz évvel a Kárpát-medencében mindegyre nyüzsgőbb és színesebb kulturális fellendülés van kibontakozóban. Tekintsünk az elszakított országrészeinkre Martostól Tusnádfürdőig, Kishegyestől Torockóig vagy Szinevértől Gombaszögig. Az itt megrendezett kulturális rendezvények, szabadegyetemek mind arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a magyar kultúra él, megtart és helyet követel magának. Nemcsak a népzenénk és néptáncunk, hanem a mai populáris kultúra is letéteményese a Kárpát-medencei magyar megmaradásnak. Óriási élmény volt 2016-ban, a magyar futballválogatott Eb-menetelése idején a Székelykő lábánál a szórványmagyarságnak szervezett fesztiválon hallani, ahogy két koncert között több ezer magyar fiatal együtt dalolja az azóta is sokszor énekelt rigmust: „Az éjjel soha nem érhet véget…”

Kultúránk formál minket, és mi is formáljuk a kultúránkat. Minél többen vállaljuk magunkra a magyar kultúra ügyét, annál biztosabb megmaradásunk saját, tágan vett hazánkban. Száz év telt el azóta, hogy különböző országokban, de ugyanazon a nyelven éneklünk, táncolunk. Sokan azt remélték, hogy ez nem így lesz, de ami jó hír számunkra: itt vagyunk, együtt vagyunk, és éltetjük magunkat és egymást. Egy teljes század borzalmai, kisebbségi léte vagy akár félszázadnyi kommunizmus sem törhet minket derékba, mert mi, magyarok tudjuk, hogy hogyan kell túlélni és végül győzedelmeskedni, erről szól a létünk.

A száz éve történt országcsonkításra tekinthetnénk úgy, mint hazánk legnagyobb kudarcára, de tekinthetünk úgy is, mint az elmúlt bő ezer év legnagyobb kihívására. A kihívás címe akár az is lehetne – hogy a népszerű vetélkedőt idézzük: „Maradj talpon!”.

Nos, a magyar nemzet köszöni szépen a kihívást. Ahogy az elmúlt ezer évben a Kárpát-medencében, úgy ezután is maradjunk egyek a kultúránkban, és akkor megtalál minket az isteni áldás! Zengjen a magyar dal, hiszen MI MARADUNK!

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.