A cím nem a saját találmányom. Az index.hu adta egy cikknek, ami a férfi- és nőirodalomról elmélkedett. A mű ezekre a kérdésekre kereste a választ: „Létezik-e női irodalom? Létezik-e férfiirodalom? Igaz-e, hogy a női irodalom témája partikuláris, míg a férfiirodalom univerzális jellegű? Lehet-e partikuláris az, ami az emberiség felének az élete? Feladata-e a kortárs íróknak, legyenek nők vagy férfiak, hogy az olyan nőalakok jelenlétét bővítsék, amelyek túlmutatnak a prostituált vagy az ostoba háziasszony szerepkörén? Viccesek-e a női írók? Miért ne lehetne férfiirodalom, férfitematika, ha van női?”

Hirdetés

És így tovább. A cikk címében feltett kérdésre azonban nem tudtak válaszolni. Próbáljunk meg segíteni nekik. Tehát mi okozza a heteroszexualitást? A tömör válasz így szól: semmi. Ezt nem kell „okozni”, mert ez a normális. Ab ovo adva van. Az élőlények heteroszexuálisnak lettek teremtve. Kivétel nélkül mind. Még az is, amelyik látszólag nem heteroszexuális, hanem például hermafrodita, azaz hímnős, mint mondjuk a földigiliszta és a csiga. Azonban még ezeknél „a törzsfejlődés korai szakaszaiban kialakult állatoknál” is az a leggyakoribb, hogy két hímnős egyed kölcsönösen termékenyíti meg egymást. Szóval azért csak ők is beállnak a sorba.

Talán a virágok? Bár nagyon sok virágban találni egyaránt hím- és női ivarszervet, azaz porzót és bibét, ám számos okból többnyire ezek sem önmagukat termékenyítik meg, hanem egymást, pontosan úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva: jön a bogár, és az egyik virág porzójáról eljuttatja a virágport egy másik bibéjére. Ezért van annyiféle tulipán. Szóval, a szerelem, az rendíthetetlenül heteroszexuális. Ha nem így volna, nem lenne sem állat, sem ember, sem virág, legföljebb csak néhány bús földigiliszta és csiga a barna pusztaságban…

Az sem igaz, hogy a művészet, legyen szó az irodalomról, a képzőművészetről, a zenéről vagy bármi másról, beszorítható volna szexuális keretekbe. A művészet ugyanis jellegénél fogva éteri, fölötte van a bioszféra állati és növényi természetének. Johann Sebastian Bach h-moll miséje az egyetemes emberi civilizáció egyik csúcsa, amit nem mellékesen egy lutheránus vallású német zeneszerző írt a katolikusok számára. Huszonöt éven át dolgozott rajta. Férfias? Nőies? Lepereg róla a kérdés.

Vagy olvassuk egy nyiladozó kamaszlány, a 2400 éve élt Szapphó sorait: „Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan / szakadós ma a szál – / vágy nehezül rám; / mert a sudár, szép Aphrodité letepert! // Szerető, szerető / kell ma nekem már!” Igen, ő az a Szapphó, akiről annyi mindent összehordtak, mert már a kortársaknak is – valljuk be, az irigy férfiaknak – elviselhetetlen volt ragyogó tehetsége. Szerette az életet, és félte az elmúlást, ezért így búcsúzott utolsó soraival: „Egykor ruganyos volt, / ma öregség megaszalja bőröm, / éjnél feketébb fürtjeimet / dér lepi, / ősz vagyok már.”

Mintha egy másikat, egy férfit olvasnánk, aki majd évszázadokkal később sóhajtja: „Még ifju szivemben a lángsugarú nyár / S még benne virít az egész kikelet, / De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, / A tél dere már megüté fejemet. // Elhull a virág, eliramlik az élet…” Petőfi Sándor 24 éves volt ekkor.

Csak egyféle irodalom létezik. Egyféle zene, egyféle képző- és építőművészet. Amelyik a lelket az embertől Istenhez emeli föl, amelyik az angyalok nyelvén szólal meg, és az emberről szeretettel beszél.

Korábban írtuk