Migránsokról és hazákról
Ahány nép, annyiféle válasz a történelem nagy kihívásaira. Egyszer majd érdemes lesz e válaszokat kielemezni és rendszerbe foglalni, mert több van bennük, mint gondolnánk.
Kevés lett a gyűjtőív, erre aztán nem számított senki. Egy hét erdélyi társasutazásra indultunk, a csoport egyik tagja egy köteg gyűjtőívet hozott, amelyek Orbán Viktor hét pontjának támogatására buzdítottak. Mivel magánházaknál szálltunk meg jó magyar módra, hogy ezzel is egymást erősítsük, a szállásadók körében gyűjtöttünk. Az eredmény: kevés lett a gyűjtőív. Mind betelt. Mikrostatisztika ez, de valamit mégis megmutatott. Hatalmasan dinamikus a változás a határon túli magyarság körében. Képesek lettek különbséget tenni hétköznapi belpolitika és távlatos nemzetpolitika között. Úgy lettek cselekvő, alkotó véleménnyel rendelkező részei az egyetemes magyarságnak, hogy ez nem kerül ellentmondásba azzal a ténnyel, miszerint egy másik ország polgáraiként élik az életüket.
Ahány nép, annyiféle válasz a történelem nagy kihívásaira. Egyszer majd érdemes lesz e válaszokat kielemezni és rendszerbe foglalni, mert több van bennük, mint gondolnánk. Most csak három példa. Az első a migráció egy példája és az arra adandó válasz, valamint annak következményei. Történt, hogy valahol az idők mélyén egy balkáni pásztornép, a vlach legeltette nyáját, és az újabb és jobb legelők felé húzódva a magashegyi réteken elért az erdélyi medencéig.
Jó emberek voltak, istenfélő, ámbár óhitű keresztények, akiket a Jóisten bőséges gyermekáldással is megajándékozott. Elszaporodtak szépen az erdélyi havasok oldalain, és lehúzódtak itt-ott a völgyekbe is. Addig-addig, hogy többen lettek, mint az itt élő magyarok. Ekkor a migránsok elkezdtek más nyelven beszélni. Elkezdték követelni a jussukat, hogy a hegyeken túli vad, román területekhez csatolják hozzá Európa tündérkertjét. Mert ez is az övék. A többség jogán.
Meglett. Gyulafehérváron ezer román megszavazta. De hogy ne lógjon ki a lóláb, mert hát az őslakos magyaroknak ettől eltérő volt a véleményük, velük szavaztak a dél-erdélyi szászok is. Azok valamiért soha nem szenvedhették a magyarokat, ott ártottak nekünk, ahol csak tudtak. Így hát jól beszavazták magukat a megdagadt Romániába. Ám mégsem élnek ott, mert ahogy megbukott Ceaușescu és a diktatúra, elmenekültek mind egy szálig, több százezren. Mégsem volt jó nekik Románia. Kiürültek a takaros szász városok és falvak, cigányok költöztek a helyükbe. Magányosak lettek a monumentálisan rideg szász templomok, már csak turisták koptatják a küszöböt.
A XII. században érkeztek a vidékre, II. Géza magyar király engedélyével. Nyolcszáz évet éltek itt békében, egy tömbben, majd mintha jelet kaptak volna, a XX. század végén hirtelen elmentek mind. Itt hagyták a gyönyörű erdélyi tájat, itt hagyták őseik sírjait. Mi hajtotta el őket? Mi volt az, ami kiölte belőlük a pátria szeretetét? Miért nem tudták nyolcszáz év után sem magukénak érezni a tájat, úgy például, mint a magyarországi svábok? Akik akkor sem mentek el, amikor űzték őket. Mind maradt, aki maradhatott. Hogyan és miért maradtak idegenek nyolcszáz éven át, mintha száműzetésben lettek volna?
A harmadik tanulság ezért az, hogy az összefogás nem elég, mert a szeretet hiánya végül elpusztít. Az ereje azonban meggyógyít, és jóvátesz mindent. Jövő vasárnap nem arról szavazunk tehát, hogy kit ne engedjünk be, hanem arról, hogy az egymás iránti szeretet erejével nem csupán meg lehet védelmezni a szülőföldet, de ha valami külső hatásra súlyos sérelem érné, meg lehet gyógyítani is. Érezzük ezt mindannyian.
