„Kerüljünk mindent, mi szakadást okozhat; most egyek vagyunk, s párt közöttünk nincs” – mondta Deák Ferenc 1848. március 30-án a pozsonyi országgyűlésben, 15 nappal azután, hogy a márciusi ifjak Kossuth Lajos felirati javaslata nyomán kidolgozták és 12 pontban terjeszteni kezdték a reformköveteléseiket, kiállva a nemzeti szuverenitás mellett, a Habsburg-elnyomás ellen.

Március 15-e a magyar nemzet számára a szabadság iránti vágy soha feledésbe nem merülő hagyományáról, a nemzeti önrendelkezés védelmezéséről, a magyar jövő biztonságának megőrzéséről is szól. Sokat hangoztatjuk, de rég nem volt olyan aktuális nemzeti ünnepünk mondanivalója, mint most, 174 esztendővel később.

Hirdetés

Az egymásra licitálás jelensége nem új keletű a modern politikában. Legyen szó az Amerikai Egyesült Államok elnökválasztási kampányáról vagy a német szövetségi választásokról, mindenhol megfigyelhető, hogy éppen az a választás a sorsdöntő jelentőségű, amely az adott nemzet előtt áll. Emiatt a kijelentés, hogy Magyarország is egy ilyen, soha nem látott fontosságú voksolás előtt áll, gyorsan inflálódhatna az olvasó szemében, hisz oly sokszor hallotta már korábban. Most azonban mindannyian érezzük, hogy a tét nagyobb, mint 2010 óta bármelyik választás előtt volt. Ennek kül- és belpolitikai okai is vannak.

A baloldali ellenzék számára hízelgő helyzetértékelés lenne az, ha ezt a kiemelkedő jelentőségű választást egy az egyben az ő „politikai teljesítményüknek” tulajdonítanánk. Ezt azonban nem lehet állítani: pártpolitikai értelemben persze történt elmozdulás, és megszűnt a centrális erőtér 2018 után. Ám ez önmagában nem szenzáció, nem megsüvegelendő teljesítmény. Sőt, éppen ennek ellenkezője igaz: amit a magyarországi baloldal hat egymással összefogó pártja és a „kapitányuk” tesz, követel és képvisel, borzasztóan veszélyes, így hatan sem tudnak önmaguk árnyékából kilépni. Hozzáteszem, ezen nincs mit csodálkozni: a koronavírus-válság idején kamuvideókat gyártó, egyes vakcinákkal szemben bizalmatlanságot keltő politikusaik bizonyították már, hogy az elvtelen koalíció elvtelen eszközhasználattal is jár. Azt a teljesen igazolhatatlan, alkotmányosnak csúfolt ötletüket is ismerjük, mely szerint feles többséggel is átírnák a kétharmados jogszabályokat. Tudjuk, hogy Márki-Zay privatizálná az egészségügyet, megszüntetné a rezsicsökkentést, a magyar energiabiztonságot fenntartani képes paksi beruházást felmondaná. Számtalan elvetemült ötlet és állítás közül azonban kiemelkedik mindaz, ami az utóbbi két hétben megfogalmazódott miniszterelnök-jelöltjük részéről a háborúval és annak következményeivel kapcsolatban.

A magyar emberek életének direkt módon történő veszélyeztetése minden eddig ismert határon túlmegy. Hogy mikor lépte át a baloldal a Rubicont? Akkor, amikor a választási kampány egyre fokozódó, frusztráltságuk miatt egyébként is nehezen kontrollálható időszakában sem voltak képesek saját érdekeiket a háttérbe, a magyarokét pedig előtérbe helyezni. Deák nemzeti egységet kért háborús időkben, felelősnek akkor még nevezhető politikai kihívói pedig egyetértettek vele. Orbán Viktor stratégiai nyugalomra intését azonban senki sem vette komolyan az ukrán–orosz háború kirobbanását követően a baloldal térfelén.

Mondhatnánk, hogy azért nem, mert ennyire képesek. A hódmezővásárhelyi polgármester sem ezelőtt, sem ezután nem fog a mérsékelt, politikai középre pozicionált vezető szerepében feltűnni. Sőt, ennek ellenkezőjére törekszik, a következményekkel keveset törődve. Amikor arra tesz javaslatot, hogy Magyarország küldjön katonákat és fegyvereket Ukrajnába, akkor jól felfogott érdekünkkel – ami a háborúból való kimaradást jelenti – megy szembe. Amikor a kárpátaljai magyar menekülteket és az ott élőket oroszbarátsággal vádolja meg, emberi életeket sodor veszélybe. Azért nem túlzás ezt kijelenteni, mert azáltal, hogy Magyarország szomszédos nemzetállamként a konfliktus peremén találta magát, egyben a nemzetközi figyelem epicentrumának közelébe is került. Magyarán ilyen helyzetben kapkodni, felelőtlen kijelentéseket tenni nem megbocsátható politikai ballépés. Ahogy az sem, hogy egyetlenegy ellenzéki kebelbarátja sem határolódott el az ő álláspontjától, ezzel a mulasztással pedig létre is jött a Magyarországot a konfliktusba bármi áron belesodorni képes, felelőtlen és megbízhatatlan baloldali ellenzéki blokk. Látható, hogy ebből próbálnak előre megírt, súlytalan és mondanivaló nélküli beszédekkel kikecmeregni, azonban a valóságon és az elhangzott javaslataikon változtatni már nem tudnak. A hitelesség mint olyan eddig sem jellemezte a Gyurcsány Ferenc szándékait támogató balliberális összefogás szereplőit.

A kontraszt, vagyis a baloldali és a jobboldali politikai kínálat közötti különbség pedig óriási, jól érzékelhető, állítom ezt attól függetlenül, hogy április 3-ig még sok víz lefolyik a Dunán. Mert gondoljon a szavazó bármit is Orbán Viktorról, a stratégiai tervezés képessége, az ő irányában fennálló intellektuális fölény mindenki számára szembeötlő lehetett az utóbbi hetekben kihívóival szemben. A magyar kormányfő háborús politikai tudástára jelentős: délszláv konfliktus, a Krím annektálása, illegális bevándorlás okozta krízisek és most az újabb orosz agresszió. Amennyiben idevesszük a 2008-as világgazdasági válság kezelését, az árvizeket vagy a vörösiszap-katasztrófát, végül a koronavírus-válságot, könnyen felismerhetjük a stratégiai nyugalmat hirdető kormányfő ellenzéki politikusok számára behozhatatlan előnyét: a tapasztalatot. Ezekben a válságokban ugyanis egy dolog biztosan közös: az, hogy Magyarország miniszterelnökét Orbán Viktornak hívták akkor, amikor a problémákat kezelni, a baloldal hibáit korrigálni kellett. A válság- és konfliktuskezelés pedig minden alkalommal találkozott a magyar nemzet elvárásaival: a gazdasági mélypontokból és a katonai összetűzésekből a leghamarabb megtalálta a kivezető utat, a magyarok számára kedvező megoldást. 2010 óta ezt nevezzük sajátságos, unortodox magyar modellnek úgy a gazdaság- és társadalompolitikában, mint a külkapcsolatok területén.

Ezzel a képességgel és a stabil, megbízható iránymutatással a magyarok azonosulni tudnak és akarnak is. A nemzeti ünnep napjára időzített kilencedik, háborúra nemet mondó Békemenet iránt mutatott érdeklődés is igazolja, szabadságszerető nemzet vagyunk még mindig, és nem csupán saját szabadságunkért tudunk aggódni. Hiába az új geopolitikai helyzet, a stabilitás és biztonság iránti vágy, a megfontolt, de a kellő pillanatban cselekvésre kész kormányzati alternatíva versenyképessége 12 év után is tetten érhető. Ennek a jelentősége óriási: kevesebb mint három hét múlva országgyűlési képviselőket választanak Magyarországon, 17 nap múlva a 8,2 millió választásra jogosult polgár nyilváníthatja ki az akaratát úgy a népképviselet összetétele, mint a gyermekvédelem népszavazási kérdései kapcsán, valószínűleg egy közelünkben zajló háború árnyékában.

A magyar nemzeti érdek ebben a rendkívül feszült helyzetben az, hogy a háborúban álló felek mielőbb megegyezzenek a békéről, Magyarország pedig egyrészt maradjon ki a konfliktusból, másrészt amennyire teheti, segítsen a menekülő magyarok és ukránok százezreinek. Amiről a 174 évvel ezelőtt megfogalmazott kiáltvány nulladik pontja szól, azt kell ma nekünk is a szemünk előtt tartanunk: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Béke körülöttünk, szabadság mellettünk és egyetértés közöttünk.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője.

Korábban írtuk